Kosztolányi Dezso
(1885 - 1936)
  

Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészébol Kosztolányi Dezsot szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy o a legnagyobb magyar költo. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú mufordítón, aki a világirodalom évezredeibol százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú - bár nem túlságosan huséges - magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kituno és mindig érdekes esszéíró, lebilincseloen csevego újságíró - akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költoje vagy írója legyen az olvasó embernek.

A Nyugat nagy költonemzedékének, az Ady mögé sorakozóknak ahhoz a legelso vonalához tartozik, amelyet Babits Mihály, Tóth Árpád, Füst Milán, Juhász Gyula és o, Kosztolányi Dezso fémjelez (s ide kell még sorolnunk igen kis terjedelmu, de mégis nagyon jelentékeny költészetével Karinthy Frigyest is). Ezek mind bölcsészként, tanárjelöltként indultak, volt, aki "filozopterköltészet"-nek gúnyolta lírájukat, amelynek nem mellékes jellegzetessége volt a költok igen nagy és széles köru muveltsége. S valamennyiükre jellemzo volt az évezredek örökítette versformakészlet tökéletes birtoklása és mesteri módon kezelése. És ami nem kevésbé jellemzo, hogy e néhány közös jellemzo vonáson túl szinte semmi sem emlékeztet bennük egymásra. Érto olvasó egy Kosztolányi-versrol vagy prózai bekezdésrol akkor is felismeri, hogy ki írta, ha éppen azokat a sorokat addig még nem is olvasta.

Nagy kultúrájú vidéki értelmiségi családból érkezett egyetemistának Budapestre, apja a szabadkai gimnázium igazgatója volt, elodei egyik oldalról szabadságharcos hagyományú, muveltséget orzo és hagyományozó köznemesek, másik oldalról nemzedékeken keresztül patikus polgárok. Könyvek, eszmék és versek közül került fel az egyetemi társak közé. Itt az egyetemen azonnal összebarátkozik a hasonlóképpen irodalom szakos Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, majd életre szóló barátságot köt a matematikával és fizikával foglalkozó Karinthyval és a jogász, de közben kereskedelmi iskolai tanárnak készülo Füst Milánnal. Irodalmi légkör, filozófia és esztétika kelti izgalmukat. Kosztolányi korai költészetében a világirodalomban divatos impresszionizmus, szimbolizmus, pesszimista dekadencia visszhangozik. Keresi a lélek kalandjait. S amikor 1907-ben (huszonkét éves korában) elso verseskönyve megjelenik, felfigyel rá Ady is, felfigyelnek Ignotusék, akik nemsokára már szervezik a Nyugatot.

Ezekbol a fiatal bölcsészekbol, Kosztolányi baráti körébol kerül majd ki az a gárda, amely odaáll Ady mögé, akikkel Ignotus megindul az új irodalom felé. Kosztolányi sem kerülhet máshová, mint a Nyugat körébe.

Adytól tulajdonképpen nagyon távol áll. Majd sokkal késobb, tíz évvel Ady halála után egy botrányt kelto tanulmányban ki is fejti idegenkedését Ady egyéniségétol és költészetétol. A politikus és egyértelmuen haladó Adyval szemben Kosztolányi a teljes politikai el nem kötelezettség híve és szószólója, ifjúkorában egyszerre ír a szocialista Népszavába és egyházi szemléletu katolikus lapokba, késobb lelkesedik Károlyi oszirózsás forradalmáért, majd az ellenforradalom idején egy ideig jobboldali hangokat üt meg, sot rövid idore ellenforradalmi lap munkatársa, amit azonban hamarosan szégyell, foleg barátai elott. Ezek a barátok sem kifejezetten baloldaliak (igazán csak Juhász Gyula az), de humanista polgárok, akik irtózattal néznek az ellenforradalomra. Az o körükben a viaszlelku és viasz-lelkiismeretu Kosztolányi is hamarosan elkülöníti magát az ellenforradalomtól, amelyhez valójában ugyanúgy nincs köze, mint a forradalomhoz. O a lélek kalandjainak költoje és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden eroszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetoségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat. Senkire költészetünkben nem illik annyira az impresszionista jelzo, mint orá. Nem vátesz, nem a közélet látnoka, nem lehet a tudat és az erkölcsi magatartás iránymutatója, mint Petofi, Ady vagy József Attila, de még a muvészet menedéket adó magasztosságát sem árasztja úgy, mint Arany János vagy Babits Mihály. Kosztolányi ehhez túl hitetlen, túl céltalan, túl eszménytelen. De varázslatosan játékos, aki elkábítja a lelket.

A lírikus Kosztolányi
Négy fal között (1907.) címu kötet:
Jellegzetesen századfordulós, szecessziós kötet, Reviczkyre és Komjáthyra visszautaló elemekkel. A cím jelképes, a bezártságérzetre, az élményhiányra utal. Megjelennek az otthontalanság, a megállt ido motívumai. Tematikus eklekticizmusát mutatja a konvencionális Alföld-kép, a Budapest-kultusz, a nagyváros igenlése. Filozófiai hátterében – némiképp iskolásan – Schopenhauer és Nietzsche tanai állnak. 

Ülloi-úti fák (1906.): 
A századfordulón népszeru sanzon reprezentatív darabja, könnyes–bús búcsúzás az ifjúságtól. Az elégikus hangvételt az eroteljes jambusok fokozzák, s a zeneiség melankóliává oldja és általánosítja az egyéni érzést.

A szegény kisgyermek panaszai (1910.):
A Nyugat elso nemzedékének, de talán az egész XX. századi lírának legsikeresebb és legnépszerubb kötete. Az elso kiadásban 32 vers jelent meg. 1923-ig 63 versre bovült.
Megközelítése:

1.) Életrajzi–pszichologizáló
Saját gyermekkori élményeit reprodukálja, lélektani hitelességgel tárja elénk a gyermeki lélek rezdüléseit, sot a tudatalatti világát is.

2.) Szereplíra
A gyermekszerep attitudjébol formálja meg verseit.

3.) Margócsi István megközelítése
A fo jellemzo az objektív lírára való törekvés, ahol a gyermek nem a lírai alany, hanem a líra tárgya. A gyermek objektivizációja az adott világállapotnak, ily módon nem egyedfejlodési stádium, nem kiindulópont, hanem végeredmény. Ennek a gyermek által jelképezett világállapotnak az összetevoi: az idotlenség, az állandó kezdés, a kezdet mint rácsodálkozás, a meghatározatlan teljesség igénye. A gyermek régi irodalomtörténeti toposz, a teljesség szimbóluma. Erre érzett rá Karinthy is paródiájában. Erre utal az a tény is, tudniillik az, hogy nem hangulatlíráról van szó, hogy a versek száma bovítheto, gazdagodik, formálódik a stiláris és verselési lehetoség. Az elso kötet még az impresszionizmus jegyében fogant, funkciója a világ sokszínuségének, ellentétekben való egységének kifejezése. A bovülés az expresszionizmus felé mozdítja el a kötetet (A rút varangyot véresen megöltük, Az orült napraforgó).

Mint aki a sínek közé esett (1910.) 

Mostan színes tintákról álmodom (1910.)

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

Lánc,lánc, eszterlánc:

Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna,
kisleányok bús körében
kergetozöm én ma.
Nincs semmi aranyom,
jobbra–balra löknek,
körbe–körbe, egyre körbe,
láncán kis kezöknek.
Merre menjek, szóljatok,
hátra vagy elore?
Az erdobe megbotoltam,
egy nagy, csúnya kobe.
Voltam én is jófiú,
Istenem, de régen,
csigabigát én is hívtam
künn a régi réten.
Verset mondtam én is ám
gilicemadárra,
magyar gyerek gyógyította,
török gyerek vágta.
Jártam az erdoben is
csillagot keresve,
aranykapun én is bújtam,
és aludtam este.
Nézzetek rám, húgaim,
éjjel most nem alszom,
bámulom a holdvilágot,
véres már az arcom.
Nézzetek rám, lelkeim,
a cipom levásott,
körmeimmel, kárörömmel
csúnya gödröt ások.
Szánjatok meg, szíveim,
rongyos a kabátom,
szédül a lánc, szédül a tánc,
már utam se látom.
Szeretem a láncot én,
de úgy fáj e sok lánc,
szeretem a táncot is én,
csakhogy ez pokoltánc.
Engedjetek innen el,
hagyjatok magamra,
este szépen süt a lámpám,
este jó a kamra.
Hagyjatok szaladni még,
tündérekbe hinni,
fehér csészébol szelíden
fehér tejet inni.

A következo sikeres kötetre viszonylag sokat kellett várni. Néhány reprezentatív vers megjelent a Mágia (1912.) és a Mák (1916.) kötetekben, mint: Arany-alapra arannyal, Ének Virág Benedekrol, Akarsz-e játszani?

Kenyér és bor (1920.) címu kötet:

Boldog, szomorú dal (1917.) – nyitóvers: 
Az elso összegzés a költoi pályán, a férfikor elso leltára. Az ifjúság és a felnottség szembesül egymással, s a végso konklúzió, hogy a világba való beilleszkedés lehetetlenné teszi az álmok megvalósulását. Jellegzetes költoi szcenírozással az éjszakába helyezi a megvilágosodást, hiszen a sötétség, az éjszaka eltávolítja a lírai ént az ot körülvevo földi világtól, mindennapoktól, s igényt támaszt a metafizikai kérdések feltételére. Az elégikus hangulatot erosíti fel a mufajhoz szorosan kapcsolódó anapesztikus lejtés.

A bús férfi panaszai (1924.) címu kötet:
A kortársak számára némiképp csalódás a ‘Szegény kisgyermek panaszai’ után. Jelentoségét csak az utóbbi évtized Kosztolányi-irodalma mutatja fel. Valójában összegzo és a kései verseket elorevetíto kötet. Jelzi – ha néhol még kibontatlanul is – az emberi kiszolgáltatottságot, fenyegetettséget, a testvériség, a szociális együttérzés gondolatát, a halál problematikáját, a fent–lent, a hétköznapi és metafizikai ellentétét.

Beírtak engem mindenféle Könyvbe (1921.): 
A XX. század alapveto érzésének, az elidegenedésnek, pontosabban a személytelen bürokrácia személyiségkioltó hatalmáról vall, arról, hogy az adminisztráció hatékonysága érdekében számmá és adattá degradálják az egyszeri és megismételhetetlen személyiséget. Ez a vers ihlette József Attila ‘Levegot!’ címu költeményét.

Ó én szeretem a bús pesti népet 
A némiképp érzelmes szociális együttérzés verse. A külváros leírása, a felstilizált képek ingerlik majd vitára József Attilát, a reális és kemény perifériakép megalkotásában, s a zárlat az ‘Elégiát’ vetíti elo.

Most harminckét éves vagyok (1917.): 
Eloször vetíti elo Kosztolányi világképének legfontosabb vonását, mely alapveto módon tér el a ‘Boldog, szomorú dal’ összegzésétol. A boldogság, a lét értelme immár nem metafizikai távlatokban és messzeségben keresendo, hanem a mindennapokban, a jelenidejuségben felismerhetetlen pillanatokban, az élet apró mozzanataiban.

Meztelenül (1928.) címu kötet
Világképében nem, hanem elsosorban poétikai szempontból újul meg költészete. A szabad vershez nyúl, s ezzel lemond a költoi eszköztára egyik legfontosabb alapjáról, a rímrol. Marad az eszköztelenség, a formai letisztultság, a költoi nyelvnek az élobeszédet imitáló volta. A meghatározó mufaj a zsánerkép, a jellemrajz, s fölerosödik világképének meghatározó mozzanata, a részvét-etika. 

Csomagold be mind
A meghatározatlan tartalmú, nem részletezett összegzés vágya szólal meg, hangsúlyozva az élettel szembeni schopenhaueri részvét-etika fontosságát.

Zászló (1925.): 
Szemiotikai kérdést vet föl: jel és jelentés viszonyával foglalkozik. Szimbolikus értelemben arra figyelmeztet, hogy az embernek jelbol jelentéssé kell válnia.

Zsivajgó természet (1930.) címu kötet

Számadás (1935.) címu kötet
A magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Poétikai szempontból is szintetizáló jellegu. Megorzi a költészet játékosságát, azaz visszatér a ‘Meztelenül’ kötet elotti rímjátékokhoz, viszont megorzi az élobeszéd természetességét is. A lexikát megfosztja emelkedettségétol, pontosabban a köznapiságot emeli fel a költészet régióiba. A megformáltság és a természetesség egyszerre jellemzi ezt a költészetet. Eszmei-világképi szempontból a halál és a szenvedés problémaköre kerül elotérbe, együtt a leltárkészítés és összegzés igényével, a semmivel való küzdelemmel, az egyéniség és a személyiség védelmével, nagyszeruségének és megismételhetetlen egyediségének hirdetésével.

Számadás (1933.): 
A szonettciklus a címben jelzett összegzés igényével elsosorban az identifikáció, az önmeghatározás folyamatát tárja elénk. Az önmegszólítás mindig a személyiség válságának kifejezoje. A mindennapiságban leledzo köznapi embert a személyiség másik fele mintegy felszólítja arra, hogy vessen számot addigi életével. A vers központi kérdése a boldogság–boldogtalanság problémája, a beolvadás vagy kívülállás életstratégiája. Kosztolányi értelmezésében a boldogság a hétköznapiság világának elfogadását jelenti, a szabadság és testvériség hiányát, az öntudatlan, napi szintu létezést; a boldogtalanság a kívülállást, a részvétet, az adott világ el nem fogadását, de nem egy adott eszme (“borzaszt a forradalmár”) szempontjából, hanem a közös boldogtalanság felismerése jegyében, a szolidaritás és részvét alapján. A vers, mint oly sok költemény a kötetbol, egyúttal polémia is. Most az oldalvágás Babitsnak szól, az utolsó szonett, mely a “kis gyáva sunnyogóról” szól, kinek “határa kertfal, tyúkól, pincegádor” utalás a költotárs ‘Vers a csirkeház mellol’ címu költeményére. 

Költo a huszadik században (1931.): 
A század elso fele egyik legtöbb vitát kiváltó verse, szinte minden kortárs polemizált vele, s ezzel feleselve születik meg József Attila ‘Ars poetica’-ja is. A vers szövegszinten harsányan és gogösen hirdeti az individualizmust, nem ismer el az énen kívül semmilyen más értéket. A harsány hang azonban a kötet egészében nyeri el mélyebb értelmét: egyrészt Kosztolányi esetében pályájának ebben a szakaszában nem individualizmusról, hanem perszonalizmusról van szó, azaz nem önmagába zárt személyiségrol, hanem a világra és a másik ember iránt nyitott énrol, melynek jelentoségét egyedisége és megismételhetetlensége adja. 
Az én rendkívül eroteljes hangoztatása egyúttal tiltakozás a kor tömegemberkultusza ellen, ahol az arcát vesztett személyiség masszává olvadva manipulálható, lett légyen az ideológia vagy tömegkultúra. A vers politikai felhangját onnan kapja, hogy a sztálini és a náci ideológia nem csupán megfosztja az embert individualitásától, hanem miután megfosztotta, el is pusztíthatja.

Esti Kornél éneke (1933.): 
A cím visszautal az Esti Kornél novellák hosére, Kosztolányi alteregójára. A versben megfogalmazott relativizmus éppen túlhangsúlyozottsága folytán eltakarja a vers tényleges üzenetét, az egyéni döntés és választás értékét és felelosségét, s még inkább annak szabadságát. Mindenkinek meg kell adni a világgal való egyéni kapcsolatteremtés, ítélkezés és értékelés lehetoségét. A búvár-hasonlat ismételt polémia Babitscsal, az egynemuség illetve polivalencia jegyében. Kosztolányi szerint a dolgok, a világ jelenségei nem ambivalensek, azaz kettos értelmuek és értékuek, egymást ellentéteiben kizárók, hanem polivalensek, azaz sokfélék, sokértelmuek, sokféleképpen megítélhetok. Kosztolányi szkeptikus (=kétkedo), még inkább agnosztikus a világot egyirányúsító gondolatrendszerekkel szemben, mert azok szükségszeruen leegyszerusítik a sokszínu világot.

Hajnali részegség (1933.): 
A cím az egyik legosibb alkotás-lélektani mozzanatra, az illuminációra utal a jelzos szerkezet mindkét tagjával. Két világot szembesít egymással Kosztolányi: a lent és a fent, a hétköznapiság és a fölöttünk álló világot. Más összefüggésben a mindennapiság és az ünnep, a bezártság és a teljesség világát. E ketto szembeállítása azonban a Kosztolányi-világkép egészében nem egymást kizáró értéku; a köszönés gesztusa valószínuleg a létezés egészére vonatkozik, melybe mind a két világ beletartozik. 

Halotti beszéd (1933.): 
A felütés a maga allúziótechnikájával a legrégibb magyar nyelvemlékre, a ‘Halotti beszéd és könyörgés’-re utal. A rájátszás egyszerre jelzi, hogy az irodalom kezdetektol fogva a legfontosabb témákkal foglalkozik, és egyúttal Kosztolányi kötodését is jelzi a magyar nyelvhez. A zárlat a népmesék motívumát, állandó nyelvi fordulatát használja; ennek funkciója szintén az idotlenítés és általánosítás. A vers tételmondata: “Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Ezt bizonyítja Kosztolányi erkölcsi, filozófiai és tudományos szinten is. Az ember legfobb értéke megismételhetetlen egyedisége, így válik halálával pótolhatatlanná. 
Sajátossága a kései nagy Kosztolányi-verseknek a lírai én rendkívüli közvetlensége az olvasóval, a kapcsolatteremto (fatikus) funkció felerosítése. Ez éppúgy a közös sorsra és sorsvállalásra utal, mint a választott téma. 

Ének a semmirol (1933.): 
Az élet intermezzo a megelozo és követo semmiben; az ember természetes létállapota a semmiben való leledzés, melyet csak megzavar a kényelmetlen és rövidre szabott földi sors. Az életet, a szenvedést, a halált elviselni mindenkinek magának kell, még akkor is, ha a múlt példái paradox módon éppen a “de nem felelnek, úgy felelnek” gondolata jegyében segítenek. 
 

Muvészi fejlodésében igen jól el lehet különíteni három korszakot. Az elso indulásától az elso világháborúig tart. Ebben az idoben igazi, programszeru dekadens költo: a század emberének, pontosabban, polgárának szorongásait, hitevesztését, magáramaradottságát fejezi ki, de olyan bravúrosan játékos versekben, hogy az olvasót a pesszimista tartalom ellenére is inkább felderíti. Ennek a korszakának legkiemelkedobb alkotása, A szegény kisgyermek panaszai - a kisgyermekkori emlékek, félelmek, vágyak, benyomások muvészi felidézései. Ezzel a kötettel (1910) lépett Kosztolányi a kor költoinek elso vonalába.

A második korszak az elso világháború kitörésétol a forradalmakon át az ellenforradalom elso évéig tart. Ez a nagy ingadozások kora. Kosztolányi közeledik a politikához, rokonszenvez a polgári radikalizmussal, verseiben és prózájában kifejezi a háború borzalmait, kituno publicisztikai cikkeket ír, versei mellett egyre csiszoltabbá válik kezében a novella, 1918-ban a forradalom mellé áll, a tanácsköztársaság idején visszahoköl, majd 1919 végén vállalja az ellenforradalmat. De az ellenforradalom terrorjától elfordul, és baráti körével együtt politikamentességbe vonul.

A harmadik korszakában emelkedett igazán nagy költové, és ekkor alakult ki benne az európai viszonylatban is jelentékeny regényíró. 1920 után még több mint másfél évtizede volt. Óriási szorgalommal építette fel ekkor életmuve terjedelemben is nagyobb, értékben is jelentékenyebb részét. Költészetében egyre inkább emelkedik az emberségesség költojévé. Mindenben kételkedo pesszimizmusa lassanként átvált az ember iránti részvétbe és az emberbe vetett hitbe. A családi életben megtalálja a felelosségtudatot. Nyelve és kifejezokészsége - ha lehetséges - még gazdagodik. Formamuvész létére még a szabad versekkel is kísérletezik - teljes sikerrel. Ebben az idoben keletkeznek kituno novelláskönyvei (Tengerszem, Esti Kornél). Csak úgy árasztja a mufordításokat. És ez idoben írja regényeit. Ezek elsosorban lélektani regények, akkor is, ha történelmet idéznek, mint a Néró, a véres költo, akkor is ha cseléd és nagyságos úrék társadalmi problémájáról van szó, mint az Édes Annában, s akkor is, ha a vidéki városok sivárságáról szólnak (Pacsirta, Aranysárkány). Kitunoen ért az emberi lélek rezdüléseihez, és errol az oldalról közelítve nemegyszer - akaratán kívül - társadalmi igazságokat tud megvilágítani. Az Édes Annában például a kizsákmányoltak, a megalázottak osztálygyulöletének pszichológiai mozzanatait mélyebben tárja fel, mint bárki, aki hasonló témáról politikai meggondolásokból írt. Regényei be is törtek a világirodalomba, a Néró, a véres költorol többek közt Thomas Mann írt elragadtatott sorokat.

Az epikus Kosztolányi
Esti Kornél
Kosztolányi kedvenc hose, alteregója, doppelgängere; mint történetszervezo alak az 1933-as ‘Esti Kornél’ címu kötetben jelenik meg, mely 18 fejezetet tartalmaz. Az 1936-os ‘Tengerszem’ címu kötetben már fejezetekre tagolás nélkül, egyéb novellák között szerepelnek az Esti Kornél történetek.
A történetek kiindulópontja – különösen az Esti Kornél elso fejezete – még a személyiség megkettozésének a századfordulón még oly népszeru elvére épül. A freudi mélylélektan némileg vulgarizált változatában az író megkülönbözteti a társadalomba beilleszkedo, a normákat elfogadó konformista személyiséget és az elfojtott tudatalatti felszínre kerülésével a lázadót, a normákat elvetot, az ösztönöket kiélo személyiséget. (Erre a kettosségre épül Babits ’10-es években írt regénye, a ‘Gólyakalifa’ is.) Ám a személyiség sokszínuségét valló Kosztolányinak a freudi képlet túlságosan leszukíto, s a késobbi történetekben fokozatosan eltávolodik a kiinduló alaptól. 
Az Esti Kornél történetek világképének legfontosabb jellemzoje tehát nem a személyiség érzés- és tudatvilágának ambivalenciája, hanem a polivalencia, a világ és ember kiismerhetetlen sokszínusége. Másik összetevoje az agnoszticizmus, a kételkedés minden olyan elvben, gondolatban, mely egyirányúsítja a világról alkotott képet, mely merev pályát jelöl ki gondolkodásunknak, mely az egyén számára kötelezo elveket és iránymutatásokat tartalmaz. Kosztolányi szerint mindenkinek joga van – tévedéseivel együtt is – saját életét leélnie, joga van gondolataiban akár a legabszurdabb végkövetkeztetésig eljutnia, de már nincs joga ezeket az életben realizálnia. 
Az Esti Kornél – bár a magyar irodalom egyik legjobban megszerkesztett és hatásosan felépített novelláskötete – sokféle mufaj-variációval telítodik. Az író önmeghatározása szerint (elso fejezet vége) egyszerre útirajz, életrajz és amit leginkább hangsúlyoz “ami egy költohöz illik: töredék”.
A novellák egy része nyelvi–nyelvfilozófiai problémával foglalkozik. A 7. fejezet hittétel Kosztolányi részérol az anyanyelv szépsége mellett. A 9. fejezet, a bolgár kalauz története, arról tanúskodik, hogy az emberi kommunikáció csak nagyon csekély mértékben nyelvi jellegu, a kapcsolatteremtés alapja a másik elfogadása, azaz nem meg- és elítélése a másik ember sorsának, hanem a közös emberi sorsból fakadóan igenlése és elismerése. 
A 4. fejezet, mely a becsületes város szellemes utópiáját rögzíti, Kosztolányi világképének azt a vonását jeleníti meg, mely szerint az élet sokszínusége ellentmond mindenféle teóriának, még a látszólag legigazibbnak, legbecsületesebbnek is.
A 13. (A sorsüldözött özvegy) illetve a 16. (Elinger kihúzza ot a vízbol, o viszont Elingert belöki a vízbe) fejezet közös gondolata a mások iránti türelem és megértés, az a fajta tolerancia, mely elviseli mások életének önmagáétól eltéro voltát.
A zárófejezet, a 18., mely egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást, némileg külsodlegesen, példázatszeruen szól az emberi életrol.
A ‘Tengerszem’ kötet novellái közül az ‘Omlette . Woburn’ fájdalmasan rezignált hangon szól a világban való idegenségérzetünkrol egy vacsora kapcsán, a magyarság és európaiság viszonyáról, reménytelen vágyakozásunkról, hogy beletartozzunk kontinensünk kulturális közösségébe. A ‘Barkochba’ irodalomtörténeti érdekessége, hogy foszereploje a fiatal József Attila, illetve kapcsolata Szántó Judithoz. ‘Az utolsó fölolvasás’ a muvészsors problémáját dolgozza fel, némileg visszalépést jelentve Kosztolányi írói pályáján, hiszen egy szecessziós problémakör szecessziós módon való megragadásáról van szó.

Édes Anna
Keletkezés: 1926. június 1-jétol a Nyugat közli folytatásokban. A regény egyértelmu kritikai és közönségsikere oldotta azt a feszült és ellenséges légkört, mely Kosztolányit a ’20-as évek elejétol körülvette. A jobboldali sajtó az oszirózsás forradalom, illetve a Tanácsköztársaság idején vállalt, különben csekély szerepéért támadta; a baloldali sajtó pedig az ‘Új Nemzedék’ ‘Pardon’ rovatának szerkesztéséért, a kommün ironikus bemutatásáért. A regény több mint 2 év eseményeit öleli fel. 1919. július 31-én kezdodik a történet és 1921 oszén zárul. A címszereplo – hatásos dramaturgiai fogással – késleltetve jelenik meg. 1919 augusztus 14-én lép szolgálatba Édes Anna Vizyéknél, s a kettos gyilkosságot a következo év május 28-ról 29-re virradó éjszaka követi el. Anna és a Vizy család sorsának hátterében a XX. századi magyar történelem tragikus fordulatai állnak: a Tanácsköztársaság utolsó napjai, Budapest román megszállása, Horthy bevonulása, a trianoni békeszerzodés aláírása. 
Az Édes Annával kapcsolatos legfobb olvasói dilemmát Németh László fogalmazta meg: “De szabad-e ennyire elhallgatni az összeadást, s egyszerre az összeggel robbanni ki?”. Vajon eléggé motivált és indokolt-e Anna szörnyu tette, azaz a regény fejezetcímében is szereplo kérdést feltéve: miért következik be a gyilkosság?
 

Kosztolányi késobbi éveiben a fiatal költok bizalmas barátja és tanácsadója volt. És o, aki oly indulatosan elkülönítette magát Adytól, nemcsak megértéssel fogadta József Attilát, de korán fel is fedezte benne a bontakozó nagy költot.

Ötvenegy éves korában rák ölte meg.

Végso versei a halálvárás és a halálfélelem remekmuvei.

Ezek zárják le a játékosságában is mindig szorongó muvészetet. De ebben a szorongásban ugyanakkor könnyedség és báj is volt. És ez a költészetvarázs egyben menedéket is adott a szorongások ellen.

Ezért is olyan sok olvasónak kedvenc költoje Kosztolányi: pillanatnyi feledést ad a lét fenyegetései ellen.

Vissza