ZELK ZOLTÁN: FÉNYTELEN MÚLIK EL NAPUNK
Milyen beteg – szinte köhécsel

ez a rozsdamart délután

s a béna fák tátogva nyúlnak

az ég a fény után

tátogva, mint akváriumban
a tépett pikkelyű halak:
várva, hogy a zord plafonon
átsüt talán a nap…

Csak egy pillanatra törné át
acélburkát az őszi Nap:
úgy hullna alá a rozsda, mint
az öreg vakolat

s micsoda pírral égne a város!
s hulló hajuk kibontanák
a körút koldus leányai,
a járdaszéli fák.

Csak pillanatra… de nincs vigasz.
Vacognak a sikátorok
s a morcos Ég esőt jósolva
szakállába morog.

Fénytelen múlik el napunk! Már
setteng az éj az ormokon
s a nyögő ágakat belepi
az estéli korom.

Haldokló ejti úgy le karját,
ahogy aláhull most a galy,
Sóhajt a város – s a Földeken
szárnyra kél az avar.