SZABÓ LŐRINC (1900-1957) Válogatott versek A VÁNDOR ELINDÚL Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról. Dalolva mentem és torkom nem únta még az országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy a Nap barátja voltam? Ő édesitette agyamat hajnali rétek szagával; aztán minden csigát s kavicsot külön megmutatva látni, szeretni és csodálni tanított... Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt, még szebben tündökölt a sokalaku élet. A Nap barátja voltam; ő kisért el estig, s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái, csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok aludtak a tavakban. Lepihentem én is s a föld s a fű íze ereimbe ivódott. Fenyegető szemek szikráztak a bozótban, de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám, belefúrja szemét az állandó sötétbe s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel. BOLONDOK Menjetek máshoz vigaszért! Paphoz! Nőhöz! Akárhova! Aki itt még örűlni tud, hazug, gonosz vagy ostoba. Nektek öngyilkosság, ami nekem céltalan nyugalom: mindent tudok és tűrök és unatkozom. Hogy más is voltam, nem segít, hogy más is leszek, nem vigasz; hogy tisztább voltam, tévedés, hogy tisztább vagyok, az is az. Nekem minden egyforma már, s hogy az élet hogy múlik el, a másé vagy a magamé, nem érdekel. Magányom koronás ura, mint minden féreg, vagyok én; nem több, mint amit megeszek, az állat vagy a rab növény. Király vagyok, alázatos, ki díszeit és rongyait becsülni vagy szégyellni nem méltóztatik. Világ szive, Nap, vén bolond, mindennek te vagy az oka! Te szültél! te mozgatsz ma is mindent buzgón ide-oda! Elnézem kis játékaid és azt mondom: Jó lesz, ha már társad, az a másik bolond, bennem megáll. POLITIKA "Mily gyönyörű a szenvedés! A lemondás milyen hatalmas!" - Meg fogod únni, s leszel aljas; a mi erényünk itt kevés. Mit szépség?! Háború jön ujra, háború mindig: tenni kell! Egy perc, és áruló leszel, vagy az se, csak egy buta hulla. Már itt a szörnyeteg. Utálod? Vele vagy ellene! Magányod barlangját kard kutatja át. Lemondás? Nincs! Az üldöző nem mond le rólad! s a jövő azé lesz, aki bestiább. A PÁRT VÁLASZOL Ember, hogy ne légy csupaszon, erőidre és terveidre láthatatlan páncélt terítve valaha még védelmet adtak neked is a legfőbb hatalmak, a hiuság és a haszon. Most itt dideregsz csupaszon. A hiuság, amért megölted, magával vitte az erődet, s mert haszna nincs semmi igaznak, ami maradt lelkedben, az csak az érdektelen szánalom. Én is így járok, csupaszon. De nekem semmi az igazság: járom a nagyobb érdek utját. Csak az megváltó, aki használ! Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már segíteni a barmokon? Akkor mégse vagy rokonom. Te! te kívül vagy a világon! Nem is nevetsz a butaságon! Nem is lázadsz ellene! - Ember, most már tudom, hogy idegennel, az undor és az unalom magányával vitatkozom! Ki kellett volna oltanod rég az életedet, s hogy birod még, azért birod csak bizonyára, mert tudásod képmutatása eddig megvédett utadon. Vigyázz! Készítem ostorom: mert gyenge vagy a hitre, tettre, mert nem figyelsz az emberekre, mert érdektelen vagy, beteg vagy, mert igazság vagy, szörnyeteg vagy s számodra nem lesz irgalom! FIATALOKHOZ 1 Neked ez se jó, neked az se jó, kutya lélek. Csak tudnám legalább, mit akarsz, csak ismernélek, értenélek! Én megnyugodnék, de te morogsz, tiltakozol! Az a gyerek vagy, az a hű akarat, aki voltam valamikor. Az a tiszta hit, az a régi gyerek, csupa mocsokba lát. (Igaza lehet; de megéri, hogy így marja miatta magát?) Igaza? biztos? - kérdik a Bölcs szörnyű szavai: Mindenkinek csak az igaz, ami hasznos neki! Alkudj meg és élj, ez is elég, bolond gyerek! Ne sírj; s ahol mindenki vak, hunyd be te is a félszemed! 2 Nem! nem! nem lehet abbahagyni! Folytasd te a versemet, ne hallgass, vádolj, tiltakozz, te régi gyerek! Csak fájj, csak sírj! Fegyver a sírás, fegyver, míg nincs egyéb; sokan fájtok ma, fiatalok, kiknek az alku nem elég. S ha gyenge, ha szörnyű és ha mese az igazság, az se baj. Ti más is vagytok: erő! idő! S az idő mindent kicsikar! Lelkem, hű őröm, meg akar lopni az élet: vigyázz, fülelj, rázd láncod, ugass, lelkem, te kutya lélek! HAZÁM Nem faluba, nem Budapestre és nemcsak magyarnak születtem, fél Földre süt a nap felettem, fél Földdel együtt fed az este. Tanítóm minden, ami él, apám a múlt egész világa s addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér. Nagyon szegény, ki büszkeségét más érdeméből lopja ki s ripacsként a mellét veri azért, ami helyette érték: én azt szeretném, ha hazám, e föld, hol mindent, ami ember, vágytam példázni életemmel, lehetne egykor büszke rám. SZERETLEK Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet. Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. SEMMIÉRT EGÉSZEN Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku: nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittíthass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét, és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy. Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd. Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. A HOMLOKODTÓL FÖLFELÉ A homlokodtól lefelé, ha jött érzékiség, akármi, egész testedben mindenütt jó cinkosra tudott találni. Milyen gyöngeség, hogy soha nem volt olyan jó örömöd, mint húsodat felejteni más húsok ajkai között! S nem nézed-e irtózva most, hogy mily hiú és ostoba a kedvek s nedvek részegen üdvözölt paradicsoma, a szép állat, amely nem is szép tán, csak a te pokoli kéjed önzése kényszerít, hogy hízelegj s hazudj neki? Minden ellenség, ami él, és csak mint prédáját szeret; mind csak győzelmének örűl, annak soha, hogy segitett. Sírsz, mert idegen láthatár borúl rád? Csoda kellene? Mindig megbüntet valami, ha rászorúlsz valakire. Harminc év van már benned; óh, harminc év, mennyi gyötrelem! Harminc év, mennyi bujdosás! Harminc év, mennyi, mennyi szenny. Bujj el magadba, nyomorult: egy még szent s tiszta, az agyad, melyben a test számára csak undor és megvetés maradt. Füled és orrod szimatol, megcsal, megoszt, elad a szád, a kéz kinyúl, szemed bolond, sajgó velőd csurranni vágy? Ébredj! A piszok csalogat! Vigyázz! Maradj a magadé! Férfi, légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé! KÁR Kár elrontani, kár, buta kis életünket, úgyis ritka az ünnep, úgyis jön a halál. Mind, ami konc, ami érdem, ami lehet, be kicsi! Maga az ember, ahogy van, túlhitvány valami. Sír bennünk az igaz szív s éppúgy sír a komisz; kár, hogy túlsokat ártunk fölöslegesen is. Pénz, hiuság, becsület: mind szánalmas csatatér, s csábit a szó, hogy a lélek nyugalma többet ér. Csábit a szó, de a béke ahogy jön, megy is a perccel; (könnyü annak, aki helyett más a gazember!) Tűnik a perc, s az örök föld bestiái miatt meggyűlöljük az égi prédikátorokat. Kár elrontani, mégis rontjuk az életünket, pedig ritka az ünnep s úgy is jön a halál. Küzdünk, sírva, vagy árván, mint kit a cél megúnt, s mindegy a cél, az eszközökért együtt lakolunk. NYITOTT SZEMMEL Nem az, hogy nincs sehol sem angyal, hogy mást vártam, az volt a nagy baj, az, hogy csalódni lehetett s megútálni az életet. Mindegy, miatta vagy miattam, nyakig az undorba ragadtam s tisztálkodtam s elment vele ifjúságom nagyobb fele. Volt néhány perc, a többit, a többit, a többit, - - mit kerteljek? - a többit megette a fene. Nyakig az undorba ragadtam, a pénz beszélt, én meg ugattam, aztán megúntam esztelen siránkozni az életen s elvonultam s békét találtam a magam önkormányzatában, ahol angyalnak nincs helye, de az ördög sem fekete. Van néhány perc, a többit, a többit, a többit, - barátaim, a többit eheti a fene. Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még? Hiszem a bestia szerencsét, hiszem, hogy egyszer meghalok és hiszem, hogy elrothadok; ilyesmiket hiszek, de nékem talán már erre sincs szükségem: nyitott szemmel nézek bele a rettenetes semmibe. Lesz egy-két perc, a többit, a többit, a többit, - - úgye, fiúk? - a többit egye meg a fene! JANG DSU ÜZENETE Szomorú minden, szomorú, szomorú, iszonyú háború, háború, kár elkezdeni, nem lehet itt csak veszteni, te maradsz mindig vesztese, de ha már itt vagy, vágj bele. Ha itt vagy, bátran vágj bele, te vagy a világ közepe, rabolj, ha bírsz, elbuksz, ha kérsz, a bárány farkas lesz, ha félsz, a fenevadak mérlegén erőd az egyetlen erény. Jang Dsu mondja ezt, emberek, Jang Dsu, ki rég por s hamu lett, de szavában, mely bennem él, az emberevő föld beszél s azt mondja: nincs vég semmi más, csak a halál s a pusztulás. Az emberevő föld megesz! Jang Dsu üzeni: élj, siess! Te vagy a világ közepe, bestia, bátran vágj bele: amennyit árthatsz, annyit érsz, amennyit örülsz, annyit élsz! Amennyit örülsz - iszonyú! Kár minden, Jang Dsu por s hamú, kár szólni, hallgat Jang Dsu rég. - De én hallom üzenetét s mert szívem csupa rémület, elmondtam nektek, emberek. ÉJFÉLI KÖZJÁTÉK Esett és fújt; mint a sörét, úgy vert minden csepp, úgy süvitett; de a Háromcsőrű Kacsá-ban, hová behajtott a hideg, forralt bor és fűtött kemence mellett megenyhűlt a világ és zene kavargott a füstben és szinte riszálta magát: "Szőrösarcú kis cica, hol jártál az éccaka titokba?" Még vacogott bennem a lélek, de a nóta már megfogott, s irígyen néztem a sarokba, ahol két csöndes és nyugodt úr mulatott... Maguk helyett a prímást nótáztatták fanyar és bölcs derűvel... Vacsoráztam s pattogva dünnyögött a dal: "Szőrszál szitába, asszony az ágyba, hosszába!" Telt az idő... Az urak ittak, mulattak "személytelenűl"... Néztem, aztán elúntam őket, éreztem, pillám nehezűl... Fáradt voltam... Nem is tudom már, cigány és vonó mit mesélt, mit rögtönzött, de annyi biztos, hogy a cicára visszatért: "Pirosszájú kis cica, mit ettél az éccaka titokba?" És altatót zsongott a lárma, és altatót zsongott a bor: az asszony hosszában, utána keresztben úszott valahol: egybefolyt bennem nóta, álom, meg a Háromcsőrű Kacsa s már csak végtelen messzeségből huncutkodott a muzsika: "Pirosszájú kis cica, húst ettél az éccaka titokba!" Lassan csönd lett... S hirtelen ég s föld darabokban szakadt reám. Felriadtam:... két tenyerével nyúzta bőgőjét a cigány, az egyik úr az öklét rázta s valami bestiát szidott és vörösen s a hegedűvel versenyt sivítva bőgte, hogy: "Pirosszájú kis cica, vessz meg még az éccaka titokba!" - Vessz meg! - bömbölte, és a másik fizetett. - Még az éccaka! - - No, no - Vessz meg! - No, ne bolondulj! Elhallgatott a muzsika. Mind hallgattunk. A két úr elment. Csönd. Kint az eső harsogott. Aztán cincogva és kajánul újra rákezdte a sarok: "Szőrösarcú kis cica, hol jártál az éccaka titokba?" ÖRÖK ÉLET Mint egy csapda, nyílik és csukódik a testem, folyton szűri, amibe belekeveredtem. A világot szűröm én, mint szivacs a tengert, savakat és lúgokat, isteneket, embert. A világot eszem én, a világ esz engem, egymás szája és bele vagyunk mind a ketten. Egymás gyomra - elemészt, amit megemésztek: örök halál vagyok én, mégis örök élet. VÁLASZ Láttam a komédiát, hajam beleőszült. Minden férfi bandita, minden asszony őrült. Gyomrom, agyam tele van, öreg undor éget. Választ akarsz? Kezdelek kiokádni, élet! MÁRCIUS A KÖRÚTON Az idő langyosodik, a felhő rongyosodik, itt is, ott is lyukakat éget már rajta a nap, s bár közben zúg az eső, mindnyájan tudjuk, ez ő, ez már az új hatalom, a legszebb forradalom, mely gyógyít és kicserél s mindennek jó, ami él: az áldott, drága tavasz vonúl most a sugaras körúton és a kofa standjáról kék ibolya integet és kikerícs, s a nárcisz is kivirít, és oly jó az a csodás, párába- szőtt ragyogás, hogy szinte szédülök és mint mikor angyali szép jelenést lát a gyerek, karácsony- fát: nevetek, s köröttem már remegő gyöngyzene csak az eső, s ég és föld éneke mint a vér friss üteme ring, s egyszerre semmi se fáj, hisz meghalt, meg, a halál, és nincsen szomoruság és boldog lett a világ, mindenki gazdagodott, és a nők fiatalok - pedig csak az az egész, hogy nézem az eget, és az idő langyosodik, a veréb hangosodik, a felhőn kék lyukakat szakítva perzsel a nap - s én kezdem jól érezni magamat. TÜCSÖKZENE Részletek A NYUGODT CSODA Tudom, semmi, de semmi közötök hozzám, butuska tücskök a fű között, mégis jólesik azt képzelni, hogy mikor, így este, ablakot nyitok, nekem üzentek, sok hű kis barát, lelkendezve, hogy csak szép a világ - és hogy amiként szobámba a rét vigasznak lengeti be fűszerét, a hömpölygő, meleg szénaszagot s benne az ezer szikra csillagot s a parázs holdat, ti is úgy külditek, olyan lélekkel, köszöntésetek, úgy építitek, hangokból, puha zenéből, ide, az ágyam köré, az izgatott nap romjai fölé, azt, ami örömünk volt valaha, közös örömünk: a nyugodt csodát, a zengő, boldog, nyári éjszakát. EGY VOLT A VILÁG Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság. Égen és földön mosolygott a rend. A nap hajnalban mindig megjelent, mennyei munkás, hős, nagyrabecsült, barát, aki velem kelt és feküdt, és fűtött nekem és világitott. Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott; és eső jött és elverte a port, s éjjel szelíden csőszködött a hold. S mindezt nekem tették, személyesen, és érdekes volt látni, hogy milyen ügyes az ember. Én is az leszek? Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!) Borzongó percek s naphosszú öröm: a tengertől még nem váltam külön, nem voltam sziget... Imák és csodák: szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. TEMPLOM UTCA 10 Templom utca 10? Csak rágondolok. Zár, kapu enged, árnyként suhogok, s ugyanakkor döngő falak között a kapualjat megrázva döcög egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák. Saját magamban haladok tovább. Tornác épül, derékszögben törik, vadszöllő rakja föl hullt díszeit, hátul a kertben, ébred a liliom, s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon. Átcsapok az üvegen, mint a fény. A konyhában az anyám jön elém, kísértet, mint én. Bent még két szoba: itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a szikrázó karácsonyfát... - Állj, ki vagy?! - Az Egyedüli Jelen. - A tudat? - Az Idők Együtt. - Mehetsz! - Mint a víz, fut s áll a tükröd, Templom utca 10! ROPPANT VILÁG Roppant világ, gyászé, gyönyöröké! Mágnesek vonzottak mindenfelé, rám forrtak, szívtak, nehéz delejek öntözték, járták minden ízemet, szétszedtek, összeraktak: szüntelen fuldokoltam egy gazdag Semmiben, s mint akit rettentő fény altatott, boldogan tűrtem kiszolgáltatott érzékeim káprázó ünnepét. Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék? Minden, együtt. Mert, hogy csak ez vagy az, ha magam mondom, akkor sem igaz: mint a tenger vize a szivacsot, folyton az örök mindenség mosott, öblített forró áramaiban, hogy rokona legyek, határtalan: Valóság, Álom, ha egész, ha rész, egy szerelmem volt, a Megismerés. A TÚLSÓ PART S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszünik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete. "TÁRSUK LESZEK" Csak ifjú költő tud rajongani: rajongtam Babitsért. Előbb Ady tanított, a nagy szertelen, a hős, a lázadó, a sötét angyal, és a fenséges, tragikus gesztusok. Babits csak később, lassan, viharok és romantika nélkül: szavai észrevétlen tudták hajlítani a gondolatot: édes kényszerük gyémántkeményen szabta mindenütt az igaz útat. Az gyors lelkemet, ez, ami volt, egész szellememet gyúrta, emelte: mint a szerelem, itatott versük: örök-részegen sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé, valami más, boldog világ felé, s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott, társuk leszek, éreztem, az vagyok! KÖZBEN A TÜCSKÖK Közben a tücskök, egész nyáron át!... Mint az örömük, építi magát életem sok emléke, nagy s kicsi. Nem is lehet sorjában mondani: villan a kép, ugrik, furakodik, kapcsolja, hívja jövő társait, a másik messze mögötte marad, s onnan szól közbe: minden pillanat - amelyben él, az idő szálaként - együtt érzi az egész szövevényt - s az egésznek akar beszélni, mint azok a részeg tücskök odakint: mind magáét zengi, hirdeti, a maga tudományát: szavaik éj-nap némán is úgy zsivajganak, úgy feszítik lelkemet, tollamat, hogy már régen nem a réti zenét kótázom, hanem ezt - a magamét! KÖVEK ÉS LÁTOMÁSOK Házak, házak. Paloták. Esti fény. Mégiscsak messziről jöhettem én. Házak, paloták, palotasorok, de szépek, de kevélyek voltatok! Házak, paloták, kövek, ti kövek, csak nem akart megnyilni szívetek. Házak, megint paloták, éji fény. Sokat hányódott még a jövevény. Házak, paloták, palotasorok, mint kőhegylánc, olyanok voltatok. Kőhegyláncokban kevély kőszivek, be mást vártam valaha tőletek! Házak, paloták, rőt hajnali fény. Napba nézett a fáradt jövevény, s házak, paloták, palotasorok, láng villant akkor, szörny jel rajtatok: romokat láttam, sujtó tüzeket, tornyaitokon az ítéletet! SZÉTHULLOTT VILÁG Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ. Én meg ő: harctér. Ellenség s barát. Égen és földön összetört a rend. A Nap hajnalban most is megjelent, mennyei őrült, robotos balek, és dolgozott, mert mást nem tehetett, de énhozzám már alig volt köze. Öt emelet mélységben, fekete lichthófra nyilt a szobám; s ablaka, csak tenyérnyi, az se volt... Ennyi a jussom? Mit nem még?! Amit kikaparsz a szemétdomb jövőből!... Csak a dac tartotta bennem a lelket, meg a vers és a nők reménye-iszonya, a nők az utcán, a mozik előtt, az egyetemen, a vers és a nők: őket csodálva, bennük, rajtuk át, szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ. BABITS Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán, mit én? Jövőm rémálmait. S te? Egy torzonborz állat vágyait. Én? Istent, akit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. S később? Hogy az ellenség én vagyok? S én? Azt, akit soha el nem hagyok. Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad? S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak! S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár. Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj! S a legvégén, te? Igy rendeltetett. S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled. A LEGFŐBB BOLDOGSÁG A legfőbb boldogság, a legkötőbb, a legodaadóbb, istenitőbb, az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele, az, amelyben két világ egy zene, az, amelyben a szellem szárnyra kél, az, amely már tán nem is szenvedély, az, amely fény, súlytalan súlyegyen, az, amelyben minden jel végtelen az, amelyben már mozdulni se mersz, az, amelyben örökbéke a perc, az, amelyben megszakad a tudat, az, amelyben kicseréled magad, az, mely, élvezve, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete: A legfőbb tudás nem a szépeké - bárkié, ki a tulsó partra jut, s tovább vinni, a közös menny fölé, Kué Fi és Kleopátra se tud. MI MÉG? Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy Kína mondja: a Tízezer Dolog, az Egész Élet. Napfény, hópehely. Nőkből, lányokból még egy tízezer. Tízezer dal, kép, szobor. A tudás. A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. Tízezer álom, vers és gondolat. A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt a lélek. A bors keresztmetszete. Repülőgépről Svájcra nézni le. Egy távolodó csónak. Meduzák Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág a börtönből. Kislányom mosolya. Az igazság. A régi Korcula. Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. Tíz fényévem a Sziriusz felé... Nem, nem, így a leltár is töredék: Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég! SZÍVTROMBÓZIS, TIHANY Ötpercenkint jegyeztem. Nitromint már nem segített. Görcsre görcs! Megint! Este tíztől fojtogatott-dobált a szív körűl vonagló kín-nyaláb, este tíztől félhalál-ágyamon az acélkígyókemény fájdalom: átbújt a tarkón s a két karba, le, majd ujra fel, a sarkcsillag fele, s onnan csüngetett, egy szál idegen, az űrbe, mázsás jajt, a félelem. Végűl csak e szakadó fonalon kötött a világba a tudatom: az, hogy fájok. Barát és szeretet most már csak tehetetlen tanu lett; kérleltem is: "Menj, Gyulám, te se láss..." Hajnalra mégis fátylas zsongulás... S reggelre ujra tó s hegy, ujra Én!... (Ötvenegy október tizedikén.) A HUSZONHATODIK ÉV Részletek OSTROM UTÁN Ostrom után, két börtön közt, mikor jajban, tűzben, még mindig háborúban, s ki hogy, boldogabban vagy szomorúbban mint valaha, futottunk mind, komor igazunkért, százezrek, s életünkért, s én tudni, hogy megvagy-e: "Neki ő kell!" gúnyolt barátom: "Máris ő! A nő kell! azt lesi, poklát felejtve, a tündért!" Tudta volna csak, csak sejtette volna, mid voltam neked két évtized óta, s mi nekem te! Nem csacska szerelem: családomon túl, családomon innen bőség és szükség, ha semmi, ha minden... S hogy ma is az vagy, köszönöm, szivem! A HÍR Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett minden a hírre, s megállt: valami ős "Legyen!" a "Ne legyen!"-t mondta ki, bár, zokogva, még csak a nevedet, aztán pár szó, még az is leplezett, s robbanni kezdtek eresztékei szívnek-anyagnak, s törni-porlani- párologni percek s évezredek; s végűl a tény: villámok s éjszakák gyúltak-fúltak-haltak egymáson át, s menekűlt, vitt belőlem a világ: visz ma is, visz: ott vagyok teveled, nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled, és minden egyre érthetetlenebb. A MEGHITT PERC Édes emléked, mintha szigetek rajzanának, úgy vibrál: alig érzem, már megszületik valahol a térben a kép, megszületsz. A húnyt szemeket, talán nem is azokat szereted, inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem, nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem legtöbbször); a nyugalom rejteget legárulóbban, legjátékosabban, mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban volt részünk legkevésbé! Száz alakban jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi: fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki... (Csak nem szabad egészen odanézni!) KERESZTÉNYEK Nem illettem az európai rendbe (a vallhatóba): ösztöneimet törték hitek, szokások, kényszerek, melyek másoknak szentek: kételyekbe temetett - rég nem lelkiismeret, de gyöngeség s únt alku, az, hogy egyre alkalmazkodtam, beteggé gyötörve magamat és aki csak szeretett. Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam rendezni sorsunk, ahogy én akartam, éltünk volna törvényben és nyugodtan; de ti másképp mértétek le a végső parancsokat, keresztények, te és ő, s közben éj lett, s minden azt mondja: késő! KÉPZELT PÁRBESZÉD Szóltál? - Nem. - De hisz most is szólsz! - Szivedben sirdogálok. - Ott vagy hát? - Te tudod. - Ott vagy, de titok, hogy mi. - Az vagyok, aminek gondolsz. - Többnek lehetetlen, mégis csak árny vagy. - Tavaly szeretetlen hittél éppilyen árnynak. - Óh, azok más halál voltak, azok a napok, haragos hetek, órák! - Mind a ketten romboltuk egymást. - Én, én, tégedet! - S téged én. - Drágám, te Kiszenvedett, te engem csak magaddal: odalett veled minden örömöm. - Tudom, érzem, siratlak is már, túlvilági férjem! - Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem! IDEGEN NŐ EGY VITORLÁSON Kék víz röpűl, csattognak a vitorlák. Bronz lábadtól vérpiros torkodig érezlek: nevetsz - csillag-fogaid szikráznak. Hajad, turbánod kibontják a nyári szelek: gyönyörű kis ország, gyönyörű, zárt világ vagy: ahogy itt vezényelsz, nincs férfi, hogy vágyait ne hívnád, édes, emberi valóság! Kék víz s kék ég közt visz a csónakod, s én közben valakire gondolok. Be gyönyörű vagy! üde és nyugodt! Kint nyugodt, de bent tűz, láng, repeső vagy! Az a valaki... Te élsz, és erő vagy!... És elfordulok: bármi vagy, nem ő vagy. KÉTSZÁZ NAPJA Nem tudtalak megtartani. Sirodban kétszáz nap roncsol már azóta, hogy kioltottad fájó öntudatod: kétszáz napja nem voltam a karodban, s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam, szöktél előlem? Búcsúd én vagyok, az is, akihez szólok, s válaszod, s a rémes éj, s ami most még soron van s amit jó lett volna kerűlni. Jaj, de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar a sötét csöndet, az jól eltakar! Te sem tudsz megtartani, még te se! Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete két külön útnak szét a semmibe. LELKEKNEK EGYESSÉGE Ha tudott rólad, aki csókol, és ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet, s te beleköltözöl, édes kisértet, és az idézett és aki idéz, egymást növeli: lelkeknek mesés egyessége ez, oly keveredések tükörjátéka, amikkel az élet máskor csak lopva s kényszerből igéz: hűség s hűtlenség jajdul össze bennem féltékeny és oldozó szeretetben (kettőben három és három az egyben!) s mint túlvilág kérdi a pillanat, hogy ami még te, már az se te? - Vagy, hogy ami nem te, még az is te vagy? A KEZDETE VOLT CSAK... De hát mért nem voltál elég, ha így szerettelek? - Lassan derűlt ki, hogy mit értünk egymásnak: bűntudatod sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít; a fájó üdv uj fájdalmakba vitt, s közösségünk így maradt zaklatott, ideiglenes: kegyetlen kapocs zárta gyönyörét és tiltásait. Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten, nem bíztam benned eléggé, s te bennem; a legnagyobb jó voltál életemben és most mégis a kevésért siratlak: minden kincs a kezdete volt csak annak, mit bűneim benned eltékozoltak. MÁS NŐK Nézek más nőket: két láb hozza őket és viszi, csont s hús építményeit, olyanok, mint te: szárnyas szerveik beléjük kötik az eget, a földet - melyikbe hogy! - központok, nem különbek egyéb élőknél: mind ürűl, telik, s némelyik gyönyörű, de mindegyik vegytan és géptan gyártmánya. Belőled ennyi sincs már, de ha rád gondolok, ma is több vagy mindennél! Mi tudott - mi tud? - úgy kápráztatni, mily titok benned s bennetek, hogy oly hidegen nézek rátok, és mégis részegen?! Soha se túl, se innen: jaj nekem! KÁR VOLT, VAGY MEGÉRTE? Hang suttog: "Bűnben s ezen a napon lettem, huszonöt éve, az övé. Ez még átsajog. Hogy fejfám fölé hajlik-e néha, nem látom-tudom. Sok év alatt sok gyönyör s fájdalom vezette utam e mély ágy felé. Föld- s deszka-vért zárúl szivem köré, Nem vagyok: általa gondolkozom. Emléke vagyok! Ahogy az a nap kiszolgáltatott, úgy kezébe ad - sőt jobban - e sír; de csak pillanat jut már neki is, hogy kezdetre-végre gondolva, s ha tud még törődni véle, döntsön... Óh, dönts hát: Kár volt? Vagy megérte?!" MOST CSAK LÉLEKBEN Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek, nagyon hiányzik testi meleged, hozzámbújásod, a tekinteted és hangod selyme, s az állati selymek, a bőrödéi, s mozgásod, a melled, s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek, agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet, érzékeim már veled töltekeztek, s ha csókoltál, ettelek-ittalak, hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak, s huszonöt évig meg nem untalak; most csak lélekben tudunk keveredni s meztelenséged is csak képzeletnyi: nem bírod inged, a halált, levetni! VALAMI ÖRÖK Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újúl szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szivemen. SOHA S megint a gyepszegélyes homokút, aztán a tág kép, föl, a réten át, aztán, mint húsz évig, a sok virág, aztán a remény, hogy tán, éppen úgy, mint egykor, elém szalad: újra búg a gerle, szív suttog és minden ág: őt jelzi az édesedő világ (bár, mint a tavasz, az is szomorúbb: tudja, hogy játszik)... Aztán domb, kövek, aztán a végső hajlat, sietek, aztán a jázminsor a rács megett, aztán háza teteje, ablaka, aztán egy kis kéz, aztán ő maga: aztán a Nem, a Most Sem, a Soha. ÉBREDÉS Hogy szúnyogok után az első légy csipett, fölkeltem. Szürkület mocskát mosta a fény a tájról. Ideges voltam; és jaj, szegény szivem hogy vert: talán az éji rémeket rettegte reggel is, a lelkiismeret lázadó álmait, a gyáva! Szégyenén töprengve agyam úgy látta, hogy nincs remény; majd, hogy földi sor a részleges becsület. Részleges becsület? Nevettem magamon, négytől hatig csupa önvád. Szakállamon, éreztem: máris a sírban nő! Hogy kinéztem, jött a hajnali gyors, ment dolgára a méh, s frissen és boldogan harsant az ég felé a megtisztult világ. Nem volna szabad élnem. SOKÍZÜLETI GYULLADÁS Szúró csizmáit, lángoló kesztyűit térdig, könyökig rám húzta a fájdalom, és kegyetlen dróthuzalait csontjaimon átverve úgy összevarrt, oly förtelmesen, hogy izzó öltések alatt üvölt most minden idegem. Ezek az üvöltő jajok ma az én csalogányaim és pacsirtáim, ez a sok égbetrillázó, buta kín, ez a sok sajgó dagadás, ez a sok áradt rém, ezek a villámló térdek s bokák, ezek a mennydörgő kezek, ezek hasogatják agyam és csak kínjaim tudata emlékeztet még néha rá, hogy ember voltam valaha.