Petőfi Sándor A RAB OROSZLÁN A végtelen birodalom helyett Adának néki egy kis ketrecet! Vasrostélyos kicsiny ketrecben áll Az oroszlán, a sivatag-király. Hagyjátok őt békében állani, Szentségtelenség háborítani. Ha elrablák a szabadságot tőle, Hadd gondolkozzék legalább felőle; Ha el nem éri a fa sudarát, Hadd lépjen árnyékára legalább. Ott áll merően, méltóságosan, Még mostan is mily méltósága van! Elvették szabadságát, mindenét, De nem vehették hős tekintetét. Merően áll, miként a piramíd, amely Sokszor nézett reá komor köveivel. Ott járnak kósza gondolatjai, Magát szülőföldére képzeli, Amelynek sivatagjait vele Együtt zúgá be a szamum szele. Ez a szép föld, ez volt a szép idő!... De tömlöcének őre jő, S merengésének eltünik világa, Mert vesszejével őt ez főbe vágta. Vessző s egy ily fickó parancsol néki, Oh minden égnek minden istenségi! Ilyen mélyen hajolt magas feje, Ilyen gyalázatot kell tűrnie! S a bámuló, otromba néptömeg Gyalázatán még egy nagyot röhög. Hogy mersz pisszenni, léha söpredék? Ha szét találja törni tömlöcét, Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat, Hogy lelked sem marad meg a pokolnak! Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- A JÓ TANÍTÓ Van biz ott a sok rosz között, Van jó tanító is; Volt nekem sok rosz tanítóm, Volt nekem egy jó is. Meg is maradt a fejemben, Úgy emlékszem rája, Mintha vén kopasz fejével Most is itten járna. Kopasz volt az istenadta, Nem tehetek róla; Vén legény volt, ifjusága Régen elvirúla. Elhervadtak virágai, Egy maradt meg épen, Egy nagy bazsarózsa nyílott Az orra hegyében. Talán minden reggel ujra Kivirult az orra, De nem csoda, mert gondosan Táplálgatta, borral. Már hiába, ha ez olyan Különös plánta volt, Hogy nem szivelt egyebet, mint Pincei harmatot. Ez alatt az orr alatt egy Nagy bajúsz ácsorga, Egyik rúdja égbe készült, Másik le a porba. A bajúsz alatt szája volt, Szájában pipája, Lapátnak is beillet vón Köpcös szopókája. Zrínyijét még valamikor Árpád idejében Készítették, semmi szín sem Volt már a szinében. Gombok voltak akkorák rajt, Mint egy-egy pogány fej, Használták is tán a török Hadba buzogány helytt. Mindenféle zsinorral úgy Ki volt kanyargatva, Hogy a mennydörgős mennykő is Eltévedett rajta. A szabó jó szűkecskére Szabta a nadrágot, De azért egy kicsit mégis Pőtyögősen állott. - Hosszan bajlódtam tán vele, De megérdemelte, Mert szörnyen jó ember volt az Istenteremtette. Olyan jó tanító volt ő, Amilyen csak kellett, Esztendőn át asztal alatt Hevertek a könyvek. Ha leckémből fél betűt sem Tudtam felmondáskor, Azzal vigasztalt, hogy sebaj, Megtanulom máskor. Ki is mutattam iránta Jószivűségemet, Vittem neki ajándékot, Mikor csak lehetett. Lelopkodtam sonkát, kolbászt Saját kéményébül, Ez volt ajándékom, s ő még Meg is hítt vendégül. Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- A PUSZTA, TÉLEN Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő. Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló. Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája. Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- SZERELEMNEK RÓZSAFÁJA... Szerelemnek rózsafája... Árnyékában heverek, Hulldogálnak homlokomra Illatozó levelek. Szerelemnek fülmiléje Csattog a fejem fölött, Képzetemben minden hangja Egy-egy isten-álmat költ. Szerelemnek poharában Ajkamat fürösztgetem, Nem oly édes másból a méz, Mint ebből a gyötrelem. Szerelem fejér felhői Errefelé lengenek, Mintha engem látogatni Jőne egy angyalsereg. Szerelemnek holdvilága Rám aranypalástot vet, Eltakarja, felejteti Vélem szegénységemet. Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- NE FELEDD A TÉRT... Moore után angolból Ne feledd a tért, hol ők elestek, Az utósó s a legjobb vitézek: Mind elmentek és kedves reményink Velök mentek, egy sírban enyésznek. Oh, ha visszanyernők a haláltól A sziveket, mik előbb dobogtak, Ujra víni a szabadság harcát Színe előtt a magas mennyboltnak! Pillanatra ha lehullna láncunk, Melyet ott ránk a zsarnok szoríta: Nincsen ember, nincsen isten, aki Minket újra megkötözni bírna! Vége van... de bár a történetben Ottan áll a győző-név ragyogva, Átkozott az a dicsőség, amely A szabadok szíveit tapodja. Sokkal drágább a sír és a börtön, Melyet honfi-névnek fénye tölt meg, Mint a győzedelmi oszlop, amit A szabadság romjain emeltek. Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- HIDEG, HIDEG VAN OTT KINN... Hideg, hideg van ott kinn, Arról nem tehetek, Nem is törődöm véle, Szobám elég meleg. Egykor... de mi közöm most A múlthoz énnekem? Nem, nem leszek hálátlan Irántad, jelenem. Te foglald egyedűl el Egészen lelkemet, Száműzve a jövő s mult, Remény s emlékezet. Mi is az a jövő s mult? Ha zordon vagy ha szép, Az mindegy, így is, úgy is Tolvajnál nem egyéb. Két tolvaj a jövő s mult, Incselkednek veled, Hogy szépszerén magokra Vonják figyelmedet, S míg jobbra-balra nézesz, Ellopják hirtelen A szép virágot, melyet Eléd tett a jelen. Nem fogtok most ki rajtam, Zsebmetsző cimborák, Pusztuljatok szemembül, Lóduljatok tovább. Te állj, te állj előttem, Barátságos jelen, Jóízüen merengek Mosolygó képeden. Nem vagy merész kalandor, Regényes vad legény, Kinek félvállán mente, Sastoll a süvegén. Fejeden házisapka, Rajtad hálóruha, Kezedben egy pohár bor, Szádban török pipa. Hadd rázzam meg, kedélyes Barátom, kezedet, E nagy karszékben töltöm Estém szemközt veled. Füstöljünk, iddogáljunk... Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme s a csillagok. Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- A VÖLGY S A HEGY Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy) Ha én hegy volnék! milyen isteni A csillagok szomszédságábul A nagyvilágra letekinteni. Az a boldog hegy, ott uralkodik Királyi széke dicső magasán, Körűlövedzi hódolattal Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt. A kelő nap, első sugáriból, Tesz homlokára aranykoronát, S a lemenő palástul adja Rá végsugárainak bíborát, Ha én hegy volnék! itt elbújva kell Áttengenem homályos éltemet, A szomszédig sem láthatok, s a Szomszédból sem láthatnak engemet. - Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy) Ha én völgy volnék! oh milyen rideg Ez a magasság, e dicsőség, Amelyet tőlem úgy irígylenek. Engem talál az első napsugár És az utósó is rajtam ragyog, És mégis mindig olyan puszta És mégis mindig oly hideg vagyok. Pillangó, harmat, csalogány, virág... Hiába hívom, egyik sem szeret, S mi odalenn enyelgő szellő, Az idefönn csatázó fergeteg. Ha én völgy volnék! élnék ott alant A nagyvilágtól mélyen rejtve el, S cserélgetném a boldogságot A szép tavasz kedves szülöttivel! Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- OLASZORSZÁG Megunták végre a földöncsuszást, Egymásután mind talpon termenek. A sóhajokból égiháború Lett, s lánc helyett most kardok csörgenek. S halvány narancs helyett a déli fák Piros vérrózsákkal lesznek tele - A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! Nos, elbizot hatalmas zsarnokok, Orcáitokrul a vér hova lett? Orcátok olyan kísértetfejér, Mikéntha látnátok kisértetet: Azt láttatok, valóban, megjelent Előttetek Brutusnak szelleme - A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! Aludt Brutus, de már fölébrede, S a táborokban lelkesítve jár, Mondván: "ez a föld, honnan elfutott Tarquin s amelyre halva hullt Cézár; Előttünk meghajolt ez óriás, S ti a törpéknek meghajoltok-e?" - A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! Eljő, eljő az a nagy szép idő, Amely felé reményim szállanak, Mint ősszel a derűltebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld szine - A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene! Pest, 1848. január -------------------------------------------------------------------------------- RÓZSAVÖLGYI HALÁLÁRA Vén muzsikus, mit vétettem én neked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd, Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb, Ez nekem még keserűbb! Régi sorsa magyaroknak a bánat, E nélkül már tán élni sem tudnának, Ha már igy van, ébredj föl vén barátom, Hadd busúljunk legalább a nótádon, Hadd busúljunk nótádon! Cudar nemzet biz a magyar, hiába, Nem igen néz se' előre, se' hátra, Elfeledte, ami történt ezelőtt, A jövő meg? bánja is ez a jövőt. Bánja is ez a jövőt! Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét, szivét megtölti a muzsika, Könnybe lábbad a két szeme olyankor, Eszébe jut a siralmas hajdankor, A siralmas hajdankor. Sirathatjuk is a multat, Mohácsot, Kiket ott a török fegyver levágott; Ha őket eltemették vón rendesen, Húszezer sír állna ottan egy helyen, Húszezer sír egy helyen! És mikor már kibusúltuk magunkat, Megfeszítjük lelkünket és karunkat, És ha akkor ott volna az ellenség, Ha mégannyi volna is mind elesnék, Mind egy szálig elesnék! Akkor aztán bízni kezdünk magunkba', Hogy telik még mitőlünk is nagy munka, Hogy kivirít még a magyar nép fája, S lombjait majd isten, ember csodálja, Isten, ember csodálja! - Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom, Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon, Olyan istenigazában tudtad te, Hogy hol fekszik a magyarnak a szive, A magyarnak a szive. Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk, Pedig veled ötven évet mulattunk, Gyere vissza, áldom azt az istened, Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet, Kezdd el azt az ötvenet! - Addig híttam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott... Mi van benne? hegedű és koldusbot, Hegedű és koldusbot! Pest, 1848. január 29. -------------------------------------------------------------------------------- AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolog végébe kaptatok, És így tevétek már régóta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templomépitőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégül jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek, Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, aki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjúságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten "legyen"-je, Amellyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még sincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végtelenűl, Mert a jövendőt bírja örökűl. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére láncba szoriták, S láncát harapva tördeli fogát, Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! Pest, 1848. február -------------------------------------------------------------------------------- ANYÁM TYÚKJA Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád, Hogy fölvitte a kend dolgát! Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodácsol, S nem verik ki a szobából. Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot etetik, Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban. Ezért aztán, tyúkanyó, hát Jól megbecsűlje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szűkében az anyám. - Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberűl szolgáltál, Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhusra, Élj a tyúkkal barátságba'... Anyám egyetlen jószága. Vác, 1848. február -------------------------------------------------------------------------------- A TÉL HALÁLA Durva zsarnok, jégszivű tél, Készülj... készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára; Szabadság lesz! ím, az ég is Ideszegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tűznyilakkal rád lövöldöz. Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és lánc, S elenyészik híre-hamva. Harcolj, harcolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre! Nézd, amelynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arcán megtört szemébül Sűrü könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal. Pest, 1848. február -------------------------------------------------------------------------------- 1848 Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen Egy új csillag, vérpiros sugára Életszínt vet a betegségében Meghalványult szabadság arcára. Szent szabadság, újabb megváltója A másodszor sűlyedt embereknek, Drága élted miljom s miljom ója, Ne félj, téged nem feszítenek meg. Elbuvék a békesség galambja, Fészke mélyén turbékolni sem mer; Háborúnak ölyve csattogtatja Szárnyait a légben vad örömmel. Hah, ti gyávák, ti máris remegtek? Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték... Hátha mindazok beteljesednek, Amiket én álmaimban láték! Eljön, eljön az itélet napja, A nagy isten véritéletet tart, S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja, Már nyugonni sem fog addig a kard! Pest, 1848. február -------------------------------------------------------------------------------- KEMÉNY SZÉL FÚJ... Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyatlik, Tűzben állunk már tetőtül-talpig. Édes hazám, régi magyar nemzet, Alszik-e csak a vitézség benned, Vagy apáink halálával elhalt? Illik-e még oldaladra a kard? Magyar nemzet, ha rád kerül a sor, Léssz-e megint, ami voltál egykor? Oly hatalmas harcos, ki szemével Jobban ölt, mint más a fegyverével! A világot védtük hajdanában A tatár és a török világban; Vajon most, ha eljön a nagy munka, Meg bírjuk-e védni mi magunkat? Oh magyarok istene, add jelit, Ha a kenyértörés elközelit, Hogy az égben uralkodol még te A magad s néped dicsőségére! Pest, 1848. február -------------------------------------------------------------------------------- BEAUREPAIRE Hogy kitelt a franciáknál A király becsűlete: (Mint ezernyolcszázharmincban S most valami két hete) Fölberzenkedett a német, S esküvék, hogy bosszut áll, Megöli a szabadságot És megmenti a királyt. S vitte zsoldos seregét és Longway már meghódola, Megy tovább, Verdunön a sor, Elkezdődik ostroma. Verdun gyáva népe reszket, S reszkető félelmiben Térd- s fejethajtást határoz, Hogy bántása ne legyen. De az őrség kapitánya Beaurepaire mást beszél: "Hódolásról nem lehet szó, Még nem oly nagy a veszély. Ha az ellen fegyverünkbe Szerelmes, jól van, tehát Hadd vigye ki kezeinkből, Mi magunk ne adjuk át." Aki gyáva, siket is, nem Hallgatott rá a tanács, Tollat nyujtanak neki, hogy Irj' alá a hódolást. Beaurepaire elhajítja A tollat, s fegyvert ragad, S lelkesűlten és elszántan Mondja ki e szavakat: "Éljétek túl hát a szégyent, A gyalázatot, de én Az ellennek csak holttestet Adni át megesküvém. Bátraink előtt halálom Majd mint vonzó példa áll... Én betöltöm esküvésem... Végszavam: szabad halál!" Nekiszegzé kebelének S elsütötte fegyverét, S ez szivébül kiszakítá Életének gyökerét. Pest, 1848. február