Babits Mihály LAODAMEIA --------- 1911 TA TOU DPAMATOS PROSWPA [görög betűk] Laodameia Jós Fiúk és leányok kara Hírnök Iphiklos Protesilaos Színhely: Phylaké, Thessalia. `Laodameia A Hóra visszahozza már a zöld tavaszt lombtól sötét a hószín oszlopok köze. -- Ma újra véres és halottas álmokat küldött egy isten. -- Im lefolyt a teljes év, mióta hősi férjem, Prótesilaos görbe hajóján légszerű tengerre szállt, hogy megbüntesse a hitetlen trójait S Tróját lerontsa. S ím még róla semmi hír. Bölcs jós, tudás kapúja, készítsd jóslatod. `Jós:` Királynő, néha jobb nem tudni a jövőt. `Laodameia:` Világosságnál jobb-e hát a vak homály? `Jós:` Az isteneknél változatlan áll a sors. `Laodameia:` Tudva kitérhet útjából a gondos ész. `Jós:` Asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani. `Laodameia:` Királynődnek szegülsz-e ellen, szolgavér? `Jós:` Tudod-e még a jóslatot, mely Delphibül jött Atridákhoz, mielőtt hajóikat indíták földig rontani szent Iliont? >>Kinek a lába legelőbb érinti meg Trójának földjét, Trója földjén veszni fog.<< Vas végzet vonssza lábaink lépéseit. `Laodameia:` Ó, jaj nekem! `Kar:` Mi bánt úrnőm? `Laodameia:` Ó, jaj nekem! Már látom a végzetnek szörnyű szőttesét. `Kar:` Baljós multakba néznek véres szemeid. `Laodameia:` Férjem hallván Apollo gyémánt végzetét, szólt: >>Boldog és háromszor boldog a görög, ki trójai homokba az első görög nyomot nyomhatja.<< -- Döbbenéssel felelénk: >>De isten mondja, Trója földjén veszni fog.<< Nem hajtva, újra mondta: >>Boldog a görög kinek hajója gyors és lába gyors, a part felé, hajója szállni, lába ugrani, a part felé, madárhajó és zergeláb.<< `Jós:` A hős vakmódra végzet ellen merni bíz és azt gondolja, bátorsága már erő. `Laodameia:` Lefolyt a teljes év s még róla semmi hír Bölcs jós, tudás kapúja, készítsd jóslatod. `Jós:` Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd: Asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani. `Laodameia:` Királynődnek szegülsz-e ellen, szolgafaj? Oltár lángjára szótlan öntsd a barna vért. `Jós:` A vér sercegve összefut s a füst lecsap: baljós illat száll meghomályzott gőzivel. 1. strófa `Fiúk:` Minden szomorú idő közt a tavasz a legszomorúbb, amikor zöldül az erdő, amikor borul az ég. `Lányok:` Friss zápor zúg a mezők közt az út sárral teli, rút, de barna bársony a felhő, de zöld bársony a vidék. 1. antistrófa `Fiúk:` Jő Héliosz égi nyilakkal gyilkos sugárnyila hull és újra napos a nappal és zengve ébred a méh. `Lányok:` Völgy felé forr a folyóka, a fenyő a kékbe nyúl, nap felé vágy a futóka s a királynő -- férje felé! 2. strófa `Fiúk:` Jertek ma, fiúk, valamennyien, kik lakjátok erdős Phylakét s nagy Démétér földjét, Pyrasost s juhok anyját, a virágos Itónt, tengeri Antrónt s füves Pteleost a sokcsucsu Thessaliában. `Lányok:` Jertek ma leányok, barna szüzek, nász-nem-látott sok szép hajadon, kérjük dallal nyilas Artemist, hogy adja királynőnknek vigaszát, ki zokogva eped hős férje után s haját keze tépi hiában. 2. antistrófa `Fiúk:` Két hős dalia szállt Trója felé az ős Phylakos palotáiból, gyorslábu Podarges és a vitéz Prótesiláos, mint két csodasas, mely fészkéből zsákmányra kikel, tán hogy soha vissza ne keljen. `Lányok:` A bízakodó hős útra merész s árván marad sok ős palota és tépi haját sok bús feleség, a fekete föld s a keserű víz minden fehér csontot befogad s ki merhet az istenek ellen? Epodos `Teljes kar:` Milyen bort adtak, a föld fiának a kegyetlen istenek, hogy attól örökre részeg s szenved mig a sírba száll? hogy él ahol élni bánat és küzködik és szeret, ahol bűn lenni merésznek, ahol szeretni halál? hogy tudva is űzi lázát végzete torka felé és kergeti azt ami messze s elereszti ami közel; elhagyja nyugalmas házát és mind ki őt szereté s csak akkor látja, ha veszve, hogy boldogsága vesz el? Bolond akarás a férfi bora, a nő bora bús szerelme, sajtolva kínnal a fürtből, amelynek vágy a neve, a sors buta lába gázol a lélek kádjában ütemre és ömlik a vérző fürtből a bor vérszínü leve. És mint akit ért kígyómarás, számára fü nem terem: a férfi bora bolond akarás, a nő bora bús szerelem. `Hírnök:` Viharban jöttem Trója vészes tájiról, Lemnosból vad hab elragadt Áthos felé s a tengerek korbácsa, zord tavaszi szél. Sok hajnal vére folyt a vízre, mialatt a szürke tengert habra verte evezőnk. -- Borús hírrel küld hős Podarges engemet, hogy jobb talán ádáz Eurussal küzdeni, mint ily hírtől görnyedve szállni part fölé. -- Vén ember, mondd, neves királynőd merre van? `Iphiklos:` Ó, idegen, királyok atyjával beszélsz. `Hírnök:` Gyorslábu hős Podarges, s Prótesilaos hősnek hős atyja, hős Iphiklos vagy talán? `Iphiklos:` Az volnék, hogyha anyja egykor nem hazudt. `Hírnök:` Ó hallgass engem békén, sokjuhú király, a végzet ellen harcra úgysem szállhatunk. -- Atyám Othrys hegy alján őrzi nyájait, honnan lelátni messze kék tenger fölé: onnan indult el Ilionba két fiad és sok thesszáli s köztük én is, gyors hajón, sok érclábvértű, barna üstökű görög, de legkülönb vezérük, Prótesilaos Ares-kedvelte hős. És jött a déli szél Euboia földjét jobbra, Sepias fokot baloldalon vígan kerülte víg hajónk s tavaszt lehétől vásznunk boldogan dagadt. Görög hajók közt nem volt több ily gyors hajó görög utak közt nem volt több ily boldog út. Csak a vezér ült bárkaorron kedvtelen: az ő vágyának lassu volt a könnyü szél s úgy tetszett, mozdulatlan áll a gyors lapát. Lemnoshoz érve megkötöttük a hajót és ágyat készítvén a sárga homokon Myrina partján, ott aludtunk a puhán s nyugodt álmunktól dobogott a messze part halkan, mint a szellőtől a tenger szive. Csak a vezér nem nyughatott lágy szőnyegén s az örök égtől s csillagoktól kérdezé: >>Ó, tenger és te menny mélységes tengere, arany homok, s ti menny homokja, csillagok, elsőnek ér-e Ilionba gyors hajóm?<< S midőn a Göncöl rúddal fordult lefelé s szürkülni kezdett messze Ilion felé, kiáltott: >>Hej hajósok! hej hajóscsapat! hajóra! talpra!<< s vertük már a sós vizet, mire a Hajnal széttárta rózsaujjait. Hajónak orrán mint egy isten, állt a hős, kelő napfénytől vértje mellén vakitott: olyan volt, mint a sas, midőn a napba néz. `Iphiklos:` Ó, hős fiú! Ó, hős apád igaz fia! Emlékszem, gyermek voltál és aligha tíz tavaszt ha láttál, amikor megjöttem én a lótenyésztő Élis földjéről, ahol Amarynkeus hőst temették az epeiosok, s halotti játékot rendeztek gyermeki Bouprasionban; Nestorral futottam én, mi két öreg; de gyengék voltak inaim és meg nem adták győznöm ott az istenek. Hej, mint vígasztalt, ördöngős ki kölyke! hej, hogy mondogatta: >>Csak nőjjek meg én, apám, első leszek minden görög között, tudom, s legyőzöm mind, ki tégedet legyőzni mer!<< S én remélhettem, felvirul még Phylakos atyám hős vére s Diomédé s Déión magzatjaiban él a régi ép erő. `Hírnök:` Tovább hajóztunk akkor, s jó szelet fuvott utunkra Zeus, s Imbrosnál láttuk messziről, szürkéllni vízből Phrygiának partjait s új hajnalon csillogni Sigeum vizét, mint egy vértengert. Ó minő hajnal vala! Itt közre fogtak messze vézna szigetek, balról köves Mastusiának bús foka, jobbról a ködben rémlett kincses Tenedos s mi Ázsiának, ellenséges föld felé úsztunk a vértengerbe. Fenyegetve nyúlt előttünk vén szikláin híres Pergamos roppant kockákból rakva, és mögötte kelt a véres nap. Hajónk orrán állott a hős vezér; a napból két vércsepp szemébe hullt s e két vércsepp így szólt: Priamos vára ez! És már hallottuk messziről, hogy ébredez a tágas Trója s száz kapúja sorra nyíl, gyapjas nyáj béget, csenget görbe szarvu kos kurjant a pásztor s bőg a kajla bús tehén. Ekkor -- hopp, hóha! -- partra dobni a követ a horgony-nehezékkel. Rándul a kötél. Lapátot padra hány az izmos evezős s fáradt karját nyugtatja nedves combjain. Még egyet ing a nagy hajó. Haj, dolgozik a vad hajós marok, feszítve a kötélt. `Iphiklos:` Rövidre fogd beszéded véres gyeplejét. `Hírnök:` Ó, mint egy isten állt a bárkaorr csucsán s megvetve edzett lábát a nedves padon Hermés gyanánt a partra könnyedén szökött szárnyas bokával; s rendült rá a nagy hajó. Az első! Messze még Agamemnon király hajója, messze szőke Meneláos úr s ravasz Odysseus, s gyors Achilleus messze még! S míg a hajó népén, hősök harchoz szokott során s a vad hajósok durva csontjain iszony fut át s végzet hideg fuvallata; addig a vészes partra nyugton néz a hős s szent Ilionra s Pergamos várára fel mint oroszlán, midőn barlangjából kiszáll s zsákmányt keresni messze földön széttekint. Előtte barna Pergamos s a nagy torony. -- És ím a napnak büszke, fényes kereke a nagy torony vállára száll. S a nap előtt a nagy toronynak vállán áll egy óriás vitéz, nagy íjjal, feketén a nap előtt mint egy sötét Apollo; Priamos fia Hektor királyfi; s áll mögötte második, Euphorbos, Panthous pap fia, Othrys üke. Az dardanok közt hősnek messze legkülönb, ez nyilasok közt messze legkülönb nyilas. Magas toronyból úgy tekint felénk e pár, miként magas fészkéből égi két madár. Messze pendül az óriás, fekete íj, messze surran a vessző, messze pattan a nyíl s a nap előtt reggeli légen úgy zug át, mint reggeli madár, ha leveti magát, mint ölni éhes, görbecsőrü vad madár; csőrén a végzet, csőrén ült a zord halál. 1. strófa `Fiúk:` Végzethordó zord madarakkal reggel, este teli zsong borús levegőnk: jaj akire ők találnak, jaj akire ők leszállnak, reggel, este jaj aki elökbe kerül. `Lányok:` Ki virrasztott a porokkal? Ki kereste bús csontjait össze a máglyán, ki akart elégni lángján, lombbal ki vette körül? reggel, este ki siratta meg őt? 1. antistrófa Itthon vár bús felesége reggel, este epedez, sír férje miatt, majd gyászlepedőt is hímez és rá feketével színez -- hol a teste, akire borítaná? `Fiúk:` Vad Phrygia messze vidéke -- ott a teste, hol tigris kölykez a pusztán, hol üvölt a sárga oroszlán s Xanthos vize omlik alá -- ott a teste, fölötte a keselyühad. 2. strófa `Lányok:` Érc és hármas erő övezé mellét, ki először a vízre bocsátá kis tutaját a vad tenger kényére vetette reá a törékeny, könnyü hajót s elhagyva hazáját, szállt ki Keletre a Hajnal büszke kapúja felé, hol habra hab ezredek ezrede óta dönget a Hajnal boltozatán. `Fiúk:` Három szűz ül messze teren tul, időn túl, fonja fonák fonalát, habra habot ver, napra napot ver a tenger, törve hajóra hajót. Szűz új parton fátyolos árnyakul új nem sejtett végzetek álnokul állnak az útas elé s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csodagyapjak után. 2. antistrófa `Lányok:` Minden gyors-gyors, kétfelül öblös, fekete orrú, görbe hajók között isten-ember legsebesebbnek mondja az Argo régi hajót, de Prótesiláos görbe hajójánál nem volt sebesebb (s jaj, vesztire gyors!) mióta röpült vala Daidalos és tüzet hozott a Titán. `Fiúk:` Szép a hajó, ha selyemhabok égszinü kék fodrába felöltözött s habra száll, mint táncra az ifju leány! Öröm akkor látni a büszke hajót, ha röpte gyors; -- de végzet ül magas faron és kormányos a Sors -- s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csodagyapjak után. Epodos `Teljes kar:` Ember, Iapetos fia tiltott útra merész isteni ösztönöd. Amióta Prométheüsz csenni merte tüzét istenek ellen is, benned ég a tüz, ösztönöz és úgy nevezed: dicsőség. E tűz gyujtja a bűnt, gyujtja a háborút, e tűz edzi a kardokat, edzi barna hajók kártonyos árbocát, szűz partokra kivánkozót. -- S téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háború, meg nem tagadunk örökké. Gyors hajó Meneláosé, gyors, mert hajtja harag s tört szerelem heve; vad gőg úr-Agamemnonét, bölcs Odysszeüszét a leleményes ész; -- gyorsabb Prótesiláosé, mert vágyad hajtja, dicsőség! Végzet, mennyei kard, célzani biztos íj, végzet, lassu malomkerék, végzet, barna madár, földbefonó nagy pók, roppant varsa, hiába köt: -- téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háború, meg nem tagadunk örökké. `Iphiklos:` Sírjatok, erdős Phylakénak fürtös ifjai, leányi, megfogyatkozott lombjában Phylakidák ősi törzse. Ó jaj, tépd ki végső ősz hajszálaid, egykor hős Iphiklos, mert háromszor balga, ki örvend, látva gyermeke hősiségét. `Kar:` Öreg ember önnön terhét bajjal vonja három lábon, élete gyermeke és halála lészen gyermeke bús halála; rossz hír, mint a sárga lombot könnyü szél is, úgy megrázza: nincs erő már vén tagjában végzet ellen meg nem törni. `Iphiklos:` Ó jaj, vén szivem reményét szörnyü Moira vágta szét. `Kar:` Hogyan sírhat még a hitves, hogyha így sír az atya? `Iphiklos:` Ó jaj, ősz atyád elhagytad, árvaságra ifju nőd! `Kar:` Jön, közelg már a királynő, haját tépi kétfelé. `Fiúk:` Zord szerelem kő terhe szivében férje nevét sikoltva riad. `Lányok:` Mint a madár, ha nem leli párját fészke fölött vijjogva kering. `Laodameia:` Ó leányok, akik egykor nászszobámba vittetek édes éjre mirtuszokkal ékesítve ágyamat, halljátok meg, szörnyü bánat érte úrnőtök szívét, nem tér vissza férje többé, hősi Prótesilaos. `Kar:` Ó jaj, jaj, bánat örökké! `Laodameia:` Nem fogom már nézni többé fulladozva mély szemét. Soha nem fogom karomba hősi férfitetemét; Szerelemre termett testem özvegységben hervad el, Szerelemtől szomjas ajkam szomjuságban szárad el. `Kar:` Ó jaj, jaj, bánat örökké! `Iphiklos:` Férj helyébe másik férjet adhatnak az istenek: melyik isten adja vissza az atyának holt fiát? `Laodameia:` Akinek szívét kitépték, másik szívet nyerhet-é? Lelke helyett asszony teste másik lelket lelhet-é? `Iphiklos:` Asszony búja mint a zápor, csupa könny és elfolyik: férfi búja hegyi tó, mely mély és messze s maga van. `Kar:` Remegek reájuk nézni, remegek hozzájuk szólni: apa s nő közt szörnyü verseny. `Laodameia:` Férfi búja fagyos bánat, mint a jég a hegytetőn, asszony búja forró láng, mely önmagát emésztve ég. `Iphiklos:` Teste testem, vére vérem, én nemzettem egykor őt, én kapattam hősi harcra még mint zsenge gyermeket. `Laodameia:` Szerelemben egyesültünk, mint folyammal bús patak. Testem teste, vérem vére: mi vagyok én nélküle? `Kar:` Remegek reájuk nézni, remegek hozzájuk szólni: apa s nő közt szörnyü verseny. Királynő, teljesültek véres álmaid. `Laodameia:` Ó jaj, álmomban nagy csarnokban voltam én, Sohasem láttam ébren ezt a csarnokot, de álmaimból ismerem minden zugát. Nagy, csúf kövekből összehordott kapuján két nőoroszlán dugja egybe bús fejét. Belől homály van. Itt-amott nagy oszlopok alján pislog csak a setétes árva mécs, hogy jobban lássuk a homályt; s az oszlopok lila árnya rőt falakra rézsut ingva dől. Ah, csúf pillérek, lomha, barbár támaszok, egymás fölé rakott kockákból éktelen s nincs gömbölyű árny, minden durva, szögletes. És az ormótlan kockák rücskös, rút falán véres betűkkel ismeretlen ősirás oly vastagon, mint vérbemártott ujj nyoma. A nagy teremben egymagam bolyongtam én végét nem érve. S ím egyszerre egy tetem bukott a karjaimba, véres és hideg, aludt a vér és összecsapzott rajt a fürt, de félelmemnek őt ölelni jól esett. Lázas testemnek hűvös teste jól esett. S magamhoz szorítottam őt, mint lázbeteg hideg márványra nyomja égő homlokát s teste jegén hűsítém tikkadt tagjaim. S egyszerre lelkem átborzongott kéjesen, hogy férjem ez! s hogy ím halottat ölelek s hogy élőnél holtat szeretni több talán. S csókolni kezdtem; s teste égető jegét mohó parazsára szítta szomjas ajakam s ujjomra fontam összecsapzott fürteit s a sós vért nyaltam nyíllal sebzett homlokán, szorítva mint egy őrült, s tán remélve, hogy megolvad; ó, ha zord Hádésban van szerelem, ilyen lehet, ily őrült! s én óhajtanék Hádésba szállni s örökké szeretni ott. `Kar:` Ó jaj, királynő, zord Hádésban nincs szerelem, nincs csók, királynő, zord Hádésban nincs ölelés, csak tengve lengnek ott az árnyak tétova, mint puszta képek; lengve tengnek testtelen s nem tudják azt, hogy vannak; Léthe bús vizét ízlelték ők; s nincsennek többé vágyaik. `Laodameia:` Ó lányok, halhatatlan a valódi vágy, Léthé álomvizétől az nem alszik el, hanem mint drága szesznek gáza ég tovább a vágyak gyásza testtelen lélekben is s titkon lobog a lélek lengve mint a láng s fellobban olykor és legyőzi végzetét. Igy hallá férje bús dalát Eurydiké holt árnya és kezdett ütemre lengeni a lantos Orpheüsz nyomán. `Kar:` Úrnőm, nyugodj, az isteneknél változatlan áll a sors, az alvilágban elcsitul minden merény s Kókytosz mellől vissza nem tér senki sem. `Laodameia:` Ó lányok, győzhetetlen a valódi vágy s mindent legyőz és mint a végzet, oly kemény: gyémánt Vágy s gyémánt Végzet. Minden hős merényt a Végzet ellen, sujtanak az istenek s a Végzet sujtja még az isteneket is: de a Végzettel egyerős a Szerelem istenek anyja, istenek közt legidősb s olykor a Végzetet lába elé köti s szolgája a haláltalan Emlékezés legyőzi a Végzet szolgáját a Halált s egy percre Végzet és Halál fején kacag s miként az öröklét, e perc korláttalan. `Kar:` Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd; asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani. `Laodameia:` Ó, visszahívom, visszavívom holtamat egy percre bár, és aztán jöjjön a Halál a perceken a szerelem mindenható s nincs isten, aki nékem ellenmondana: apró hadam, a Kéjek és Percek hada kis talpaik alá szegik a vén Időt. 1. strófa `Kar:` Hol körbe kerül a Styx vize hétszer s ugat a kapunál háromfejü eb, hova senkise jut soha kétszer: a legmesszebb s a legközelebb, hol az árnyban az árnyak álmai járnak, hol a vágyra a vágyak vágyai várnak, ahol álmokról álmodnak az álmok, van e létezőbb hely s léttelenebb? Mert senkise tér onnan soha vissza, csak kívül van kapuján kilincs, becsukja a lelkét, ki a Léthét issza és ott aki van, annak neve: nincs. Behúnyja a lelkét, ki issza a Léthét s örökre feledve a létnek a létét, a léthei rétnek lakja sötétét s létezni a lélek sötéte bilincs. 1. antistrófa Ott semmisem éled és semmise pusztul s mert semmisem él, örök ott, ami holt és semmise lankad és semmise buzdul s mert semmise lesz, örök ott, ami volt, nem vetnek, aratnak vetnek örökre, nem túrja a földet az emberek ökre nem ölt soha zöldet Flóra a rögre nem ballag a csillag, nem fogy a hold. A vágynak a vágya s a búnak a búja elszunnyad az asphodelos-levelen nem nyílik az álmok ivor-kapúja és nincsen vágy és nincs szerelem, ott nem betegíti a vér a csontot, és senkisem érez a gondért gondot és nem szomuhozza a szomjra a szomjot, mert alszik a láz meg a gyász odalenn. 2. strófa Jön az alkony csupa gyászban, lila árnyat vet az oszlop, hüvös estnek szele hajtja a fenyőfák feketéjét: ez a tenger szele, melynél a hajós félve tekinti az ikercsillagok álltát. Jön a felhő: valamely mennyei pásztor veri nyáját: Nosza hallga Phylakénak dalos ifjai, leányi, amig áldoz a királynő, mi maradjunk a sötétben: Nosza halkan dudolásszunk. 2. antistrófa Sohse láttam ilyen asszonyt, csoda férjnek csoda nőjét, aki nem sír patakokban, nem alél asszonyi módra, aki kész volna kiszállni viadalban a Halálnak, a hatalmas Szerelemmel. Jön az alkony; denevér száll; remegek; rémes az este, jön a felhő; valamely mennyei pásztor veri nyáját, nosza hallga, Phylakénak dalos ifjai, leányi, nosza halkan dudolásszunk. `Semichorus:` Artemis követői, szűz lányok, zengjük az istennőt: ó szűz Artemis, ó szűzek istennője, imádunk. Létó leánya, kit egykoron hűs olajfa alatt anyád Zeusz sarjának a földre szült Délos szent szigetében, erdők asszonya hogy te légy, s zöldellő hegyek asszonya, s teknős rejtekü völgyeké, zengő nagy folyamokkal: te segíted az új anyát kínja közt; a keresztúton te lengsz éjszaka; fényedről Holdnak hívnak a földön. Lengve hónapos útadon mérni a kerek év szakát, munkás földmüvelő szerény házát gazdagon áldod. Könnyítsd kívül az éjszakát, bús szívünkben a rettegést s gyász egünkre aranyszínű fénynek hozd fel a holdat. `Semichorus:` Büszke székedben, magas Aphrodite, égi hölgy, lesben gyakorolt, ha másszor hív imádódnak kegyesen hajoltál földi szavára: Jöjj, ereszkedjél nagy Olympos hegyről s vonva hintódat lebegő galambok villogó szárnnyal, tova hagyd atyádnak isteni házát. Ős habok közül született mosolygó istennő, élet kegyes édesanyja, élet, édesség, gyönyörűség, jöjj el, ó `te` hatalmas. Kedvesebb lantnál, aranyabb aranynál bús galambszavad, de ha cseng tavasszal isteni és emberi s a vadak csapatja hajlik utána. Kezd a fényes nap melegebben égni, még a szűzi csillagok is remegnek: Jöjj, ereszkedjél, magas Aphrodite, megjön az éjjel, megjön a szent hold, lemegy a bús Pleiás s majd az éjdél jár, foly az óra halkan: s tört királynőnk zord szerelemmel küzd nagy végzetek ellen. Epodos `Kar:` Remegnek a csillagok, égnek az égen, mindennek az úra a zord szerelem: de az árnyak a léthei réti sötéten alusznak az asphodelos-levelen, ott nem betegíti a vér a csontot és senkisem érez a gondért gondot és nem szomuhozza a szomjra a szomjot, mert alszik a láz meg a gyász odalenn. `Laodameia:` Ó, rémes este! Soha ennyi denevért lomhán sodorni hosszu architrávokon! A palotának udvarára rábukik Othrys-hegy súlyos árnya. Csüggedek. Be más volt hajdanán az ilyen este tavaszon. Hős férjem karja eltakarta vállamat s lombok megől a nimfa leste csókjaink kíváncsi szemmel. -- Mostan félve elbuvik a nimfa, mint e lányok, kik szüz Artemist kérik, hogy hozna holdat félelmükre vagy Aphroditét, hogy lenne új vigasztalóm. De mit törődik Aphrodite én velem? ki eleven szerelmet oltalmaz csupán holtaktól retteg. Melyik istent kérjem én az égiek vagy alvilágiak közül ki az éggel és az alvilággal harcolok, élettel és halállal? Csüggedek. Talán már itt is járnak mind az árnyak körülem denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen s a vérre lesnek, mely az oltár hófehér kövén lecseppen és hogy abból nyaljanak s a forró vértől percnyi létre keljenek. Ha úgy lehetne! Csüggedek. Be más, be más volt hajdanán, míg férjem ébren őrizett! Haj, gyönge asszony! Melyik istent kérjem én az égiek vagy alvilágiak közül ki éggel és az alvilággal harcolok; élettel és halállal? Téged halavány Persephoneia, Hádes nője kérlek én ki alvilágból visszajársz az ég alá s az ég alól zord alvilágba visszajársz: Szerelem vitt el, alvilági zord szerelem, szeretet hoz fel és az édes nap heve minden tavasszal. Örvend akkor bús anyád s kiteríti a föld nagy asztalán áldásait a lengő gabnát és husos gyümölcsöket s míg fenn vagy őszig, véle örvend mind a föld De télen lenn ülsz zord uradnak oldalán ivor székedben s nézed ott az árnyakat, hogy nyüzsgenek miként rajzáskor fürge méh vagy ősszel darvak serge; nézed Ixion örök kerekét, nézed fáradt Sisiphos munkáit, nézed Tantalosnak kínjait. Élet és halál tenéked egyként ismerős s életnél és halálnál mélyebb szerelem. Kérlek tehát, vasszóval, élet és halál és szerelem nevében, szűzi csillagok előtt, e rémes éjen, amely holdtalan mint honnod éje, árnyak kegyes asszonya, ha könyörültél Orpheüsnak bánatán s ha szörnyű férjed mindent megtesz kedvedért: holtak közé a vágyat egyszer s engemet, vagy vágyakhoz a holtat s hozzám elbocsásd egy percre s e perc győz az örök végzeten. Lásd, rémes éjen áldozok neked sötét bárány sötét vérével; még nem berregett a zsenge bárány; ugrándozva szerteszét tavasz füvén szeplőtelen hizott; neked illik fekete állat és fekete vér. Magam öntöm néked, éjjel, félelemtelen én véres asszony, vérhalállal harcoló neked, halálnak asszonya, szerelemért s csészébe gyüjtöm. Csillagok! Talán, talán már itt is járnak mind az árnyak körülem denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen s a vérre lesnek és hogy abból nyaljanak hess, néma árnyak! -- Ah, az oszlopok között rebbennek szerte -- oly csodásan zúg a lomb! A fű megindul. Milyen felhő kavarog! Mily néma szél! A légben láthatatlanul szárnyak legyeznek. A halál életre vágy: életre, vérre; forró vörös vérre vágy -- Hess szomjas árnyak! -- Mint csoportos madarak, úgy nyüzsgenek, vagy mint rajzáskor fürge méh. -- Ki jő előttem néma oszlopok között fekete lomb előtt fehéren? Villog az éjben az oszlop, villog az árnyban az árny. Mily halvány s mily halott! s sötét seb homlokán. Ó mint megváltozott és mégis ugyanaz. Jöjj, holt szerelmem árnya, téged várlak én, jöjj, ó szerelmem véres árnya, jöjj felém -- hess szomjas árnyak: mind e vér itt férjemé s eremből ontok hozzá hogyha nem elég: hess szomjas árnyak! jöszte édes szomjas árny közel, közel, közel -- hogy félnék tőled én, véres, szerelmes asszony, sorssal harcoló? Tenyérben felfogom a gőzös sűrü vért s forró tenyeremtől lesz még forróbb neked és úgy itatlak, mint a kis madárt szokás, meleg tenyérből -- édes, szomjas, bús madár igyál: a vér az élet! Ó szegény milyen mohón habzsolja; mint a gyermek a tejet szürcsölve halkan; -- s átmelegszik vértelen árnyteste lassan; látni, mint foly át a vér az átlátszó test vékony kékes erein s mind sötétebb az ér és színesebb a hús. Didergő csontját vér melegje járja át s halott szemében élet izzó tüze gyúl s ajkát mohón mozgatva issza lázasan az élet vérét. -- Fel, szerelmem, nézz reám, közel, közel -- kapcsold szemembe szemedet. Be más vagy s mégis régi kedvesem te vagy, te vagy, te vagy! -- Mért nézel úgy? Csak a halál nézhet így az életre! Élünk kedvesem, s megint enyém vagy! Élünk, élünk! érted-e? Közel, közel! jövel, jövel! Ölelj, ölelj! nyomd ajkaimra vértől nedves ajkadat (nem félek én a holt ajaktól, hisz tiéd) mily cserepes, mily véres! csurg az álladon a bárányvér; de vértől csókom mitse fél: vértől a csók csak ízesebb, csak pirosabb. Hadd csókolom sebed rózsáját homlokodon, hadd kóstolom! De mért nem szólsz? Beszélj, beszélj! Mondd, fájt a nyíl? Mondd, fáj-e a sötét halál? Mondd, bús az élet zord Hádésban? úgy-e bús? Szerelmetlen, vágyatlan, létlen, vértelen árnyélet, úgy-e bús volt? Látod te, te rossz, mért is hagytál el engem? Úgy! de már ne sírj hisz élünk, élünk, érted? Szólj! Mért nézel úgy? Ne félj! az örök végzetet legyőztem én, legyőztem én s a szerelem s a vér s a vágy. `Protesilaos:` Három órára. `Laodameia:` Ó minő a hangod is: Szép férfihangod! -- Mindegy, mindegy! Szólj, beszélj Beszéld el, Trója földjén hogy temettek el ó messze, messze! vittek-é áldozatot, tejet, bort, mézet? játékot rendeztek-é? Beszélj! -- de mégse! Csókolj, csókolj! Ó sokat kell még csókolnunk -- még sokat csókolhatunk. `Protesilaos:` Három óráig. `Laodameia:` Nézd, feljött a holdvilág: arany kisértet. Most az oszlop mind ezüst s Othrys fenyői fémszinekben fénylenek menyegzői fáklyák gyanánt. Mily szép az éj! Ó jer velem, mint boldog nimfa és szatir a lomb alá -- még eleget csókolhatunk. `Protesilaos:` Három óráig. `Laodameia:` És ha három óra is, egy öröklétnél minden perce többet ér. Ó jer velem! Sohase volt ily éjszakám, mert élőnél holtat szeretni több bizony. Apró hadam, a Kéjek és Percek hada kis talpaik alá szegik a vén Időt s e három óra győz az örök végzeten! Ki halni nem fél, mindent, mindent merhet az. Sohsem szerettelek még így: ó jer velem: előttünk élet, vágy és véres szerelem. `Protesilaos:` Három órára. `Laodameia:` S akkor együtt halhatunk! 1. strófa `Fiúk:` Ki a lombokat és az oszlopokat beezüstözöd és a tengereket, a haboknak számtalan kacaját, erdei források szent fejeit és a földet, mindenek anyját s a rémeket és a szerelmeket üdvözlégy, isteni holdfény. `Lányok:` Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk, szörnyű, szörnyű éjeket érünk harcot, harcot végzetek ellen, rémes, véres éji szerelmet, árnyat a vággyal, lelket a vérrel leget a hússal, tűzzel jegeket, elevent egyesülni halottal! 1. antistrófa `Fiúk:` A szerelmes nő mindenre merész s hatalmas a percen a szerelem, de a percek tellnek, az óra fogy tün a hosszu vágy, tün a kurta kéj bosszus a sors és írigy az isten és változatlan a végzet áll ki merhet az égiek ellen? `Lányok:` Nincsen, nincsen semmi reménység: végzet ellen kelt a királynő holt árny vérzi nászkamráját rémes, véres bús szerelemmel pusztul a háza ős Phylakosnak sírjatok értük, széphajfonatu fiatal Phylakida-lányok. 2. strófa `Fiúk:` Iszonyú, amit ma láttunk, iszonyú, amit ma várunk, iszonyoknak éje lesz ez. `Lányok:` Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk szörnyű, szörnyű éjeket érünk félek, félek, mit hoz az éj még? 2. antistrófa `Fiúk:` Akinek szivében egyszer gyökeret vert vágyak fája, örök átok hajt ki rajta. `Lányok:` Nincsen, nincsen semmi reménység, végzet ellen küzd a királynő félek, félek, mit hoz az éj még? Epodos `Teljes kar:` Van egy fa, amely dús lombjai szárnyát szívünkben bontja ki éveken át és vérünkből kap erőt és életünkre teríti árnyát és egy fa se hajt nagyobb koronát és egy fa se napratörőbb. Az ifjú szív ennek melegágy s mindegy neki: nap meg éj: buján virulnak az ágok; mély gyökere maga a vágy, hullós virága a kéj, sötét gyümölcse az átok és gyökere annyira edzett s a virágban annyi a méz, s a gyümölcsben annyi a méreg, hogy akinél kirügyedzett a halállal harcra merész s nem bánja, ha rágja a féreg s nem bánja az égiek átkát csak öntözi nappal-éjjel csak öntözi este-reggel rossz fája sötét virágát csak öntözi könnyel-vérrel, úgy harcol az istenekkel. `Semichorus:` Ó jaj, hallga, mily hang volt ez, milyen szívszorult sikoly? `Semichorus:` Sohse hallék ilyen hangot, ilyen tépőt, rémeset. `Semichorus:` Mintha a halálra gyötrött véres Éj sikoltana. `Semichorus:` Megrázkódtak a fenyőfák, bús felhőbe bútt a hold `Semichorus:` Fagyos szél jő, mintha sírból jőne a Halál szele `Semichorus:` Rettegek, didergek, csontom fázik, vérem összefut. `Kar:` Iszonyú, amit ma értünk, iszonyú, amit ma várunk, iszonyoknak éje lesz ez. `Iphiklos:` Ó jaj, mit láttam! Ó ti vénhedt szemeim apadjatok ki! folyj el őrült agyvelő! nem láthat ilyet ember sarja büntelen. `Semichorus:` Sejtem közelét a halálnak És érzem, valami véget ért. `Iphiklos:` Ó lányok, ifjak, mélyen keseregjetek! láttam Halál arcánál rémesb dolgokat: királynőtök véresen fekszik holt gyanánt. `Semichorus:` Ó ifjai Thessaliának sírhattok honnotokért! `Iphiklos:` Amint berontok, hallva éles sikolyát, ő ott feküdt az ágyon -- s minden csupa vér s férje nevét kiáltva rángott lázasan. `Semichorus:` Hasítsad öltönyöd, arcod és tépjed barna hajad. `Iphiklos:` És karjai közt -- nem tudom, jól láttam-é? valamely rémes és alaktalan tömeg fogyott, halványult egyre, mint egy véres árny. `Semichorus:` Ő megharcolta a harcot s elhullt a végzet alatt. `Iphiklos:` Ó lányok, ifjak, -- nem tudom, elmondjam-é? egy alaktalan, rémes, véres, éjes árny tűnt lassan el, s az arca fiam arca volt. `Lányok:` Vérszínű virággal borítsuk el őt és tavaszi ággal, mely éjszaka nőtt: leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt. `Fiúk:` És szóljon az ének és zengjen a lant: nyugalom szívének örökre alant, de dicső legyen itt neve és kora sírja fölött kiviruljon a hant. `Lányok:` Nem özvegyi ágyban hamvadt tüze el nem is árva vágyban égett e kebel: úgy gyult el a kéj viharában, mint fiatal fa, ha villám égeti fel. `Fiúk:` Vérszínü virággal borítsuk el őt és tavaszi ággal mely éjszaka nőtt: leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt. `Iphiklos:` Ó Phylakosnak ősi háza oda van s átok borítja mindörökre bús nevét szent borzadással mondja a késő utód. `Semichorus:` Szakítsad öltönyöd, arcod, és tépjed kúsza hajad! `Iphiklos:` Ó istenek: miért kellett megérnem ezt? Mért nem haltam meg ifjan? gyenge vén szivem nem bírhat ennyi átkot, ennyi borzadályt. `Semichorus:` Ő megharcolta a harcot. s elhullt a végzet alatt. RECITATÍV --------- 1911-1913 FOGARAS Új könyvekre Kik messze tőlem együtt énekeltek -- Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog költők, kik együtt, értőknek daloltok, egy fa levéli mind, testvéri lelkek! Gondoljatok arra, kit messze rejtek rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok nem érzi már ízét sem; és ha szóltok nem érti, s más összhang mit vágya kerget. Más nyelven és magának énekelget, mint szél kezében elszakadt levél. s talán nem ő, hanem a szél zenél. S a harctól elmaradva úgy figyelget, mint sebesült, fejét a földre hajtva, holtig figyel a távol ágyuzajra. Levél Tomiból Te nem ismered, ti nem ismeritek e fellegeket, melyek az ember vállaira szállnak elbírhatatlan vasmadárnak: törpék vagyunk s egeket hordozunk. Te nem ismered e földeket; itt a nyájas szőlő sohasem virít, a bársony barack nem mosolyog: itt élni s halni mindegy dolog. Egy nagy átok ül Fogarason, mint úrnő ül a várfalakon, mint Tizifoné Orkusz falain; gyakran látom lobogni haját (épígy lobogott ez árkokon át, mikor Mayláthot a három oláh árulva fogta a tornyok alá, Apafi vörösen ivott-evett, robogott Bánfiért szemfedős követ, börtönben zsoltárzott Béldi Pál s apjáért könyörgött Cserei Mihály) ó, mennyi átok, ó, mennyi kín! ki e szörnyü nő a vár falain? Magyarul nevének semmi szó: latin neve: Desolatio. Ő böngész végig e földeken, s hol sarcos sarlaja megjelen, meg nem marad egy csenevész kalász: halász elől halat kihalász és hálójába vet köveket,. melyek kitépik a szövetet, tífusszal mérgezi a kutakat és láthatatlan ösztökével a rút, fekete, fekete, sanda bivalyokat ölni dühíti. Ó! Desolatio! Nekem e föld halni jó, ezek a felhők -- (nekem ilyen... szemfedők... kellenek) ezek a havasok -- (nekem ilyen... sírkövek... kellenek) melyeket az ördög tolt föl bábeli tornyokul: az ördögök ostromtornyai melyek a... mennyeket... ostro... molják. Bolyai `>>Semmiből egy új, más világot teremtettem.<< Bolyai János levele atyjához.` Isten elménket bezárta a térbe. Szegény elménk e térben rab maradt: a kapzsi villámölyv, a gondolat, gyémántkorlátját még csak el sem érte. Én, boldogolván azt a madarat ki kalitjából legalább `kilátott`, a semmiből alkottam új világot, mint pókhálóból sző kötélt a rab. Új törvényekkel, túl a szűk egen, új végtelent nyitottam én eszemnek; király gyanánt, túl minden képzeten kirabolván kincsét a képtelennek neveltek, mint Istennel osztozó, vén Euklides, rab törvényhozó. Cigánydal Zörg az ág és zug a szél cigányasszony útrakél feje piros keszkenős zsír haján a rossz kenőcs lepedőbe köti bugyrát úgy viszi a pereputtyát csípőn kötve csücske kettő nyakán lóg a másik kettő. Háti jószág, pereputty: pici rajkó, jól aludj! Mezők jönnek, erdőségek jó vidékek, rossz vidékek szép hazák, zöld hazák: jár a szél és zörg az ág. Bús szederfa álldogál pici rajkó sírdogál bús szederfa naptól szárad, cigányasszony ina fárad fára köti lepedőjét úgy ringatja csecsemőjét. Bölcsőt tartja: bölcs a fa; Szedret adja: jó a fa. Ad tüzet is száraz ág: mindenütt csak hajt az ág hogyha tüz van: a tüz ég is kerül hozzá kis fazék is kis fazék nagy fazék mindenütt csak jó az ég. Ágra köti lepedőjét úgy ringatja csecsemőjét: >>Ági jószág, pereputty pici rajkó, jól aludj. Mezők jönnek, erdőségek jó vidékek, rossz vidékek: teneked mind jó vidék; mindenütt csak kék az ég. Ne felejtsd, hogy ágrul lettél szederfa alatt születtél s mint a röpke mag az ágrul, úgy leszakadsz majd anyádrul se apád, se anyád, se országod, se tanyád.<< Mesél neki rémeket, dalol neki éneket: >>Ági jószág, pici lélek milyen jó neked az élet: hogyha jön a csunya szél, pici rajkó picit fél ad tüzet a száraz ág: kivárod a tavaszát. Hogyha ég a nap sugára a gazdának nagy a kára; neked semmi, kis bolond: mindenütt csak hűs a lomb: Cse'bogár, Cse'bogár, a gazdának csupa kár.<< >>Mezők jönnek, erdőségek, jó vidékek, rossz vidékek teneked mind jó vidék: mindenütt csak kék az ég. Erdőn hogyha zsidót látsz, meg se nézed, neki látsz. Mezőn hogyha lányra lelsz, meg se kérded, úgy ölelsz. Nem hiába ágrul lettél szederfa alatt születtél s mint a röpke mag az ágrul, úgy szakadsz le majd anyádrul se apád, se anyád, se országod, se tanyád.<< Spleen Lakásom tétlenség szigetje szeszély sétáló palotám munkám az ördög kerevetje. Ami valóság volna tán úgy tekintem mint a felhőket és járok a semmik után. * Ó jaj! megúntam a mezőket s a várost már előbb megúntam megúntam völgyet és tetőket. Próbáltam élni léha gúnyban, próbáltam élni szeretetben és próbáltam élni magamban. Egy sem volt élet s észrevettem hogy éltem csak akkor lesz élet amikor már messze mögöttem. Amikor régen semmivé lett életté válik a halálban de a jelenben nincsen lélek. Bolond gazda szolgája, lábam ténferegve tétován topog és érzi hogy minden hiában. Téli dal `melyben a költő magát és társait bányászokhoz hasonlítja.` Esik a hó, a dal ma megered esik a hó a kályha szíve halkan dobbanó a dal ma szép lesz, mély lesz és `enyém` szimbolumokkal teljes költemény. Mondom nektek, hogy bányászok vagyunk mondom bizony, bár elfog gyakran a mélységiszony s mint aki szédül tornyok ormain, émelygünk ormos akna kormain. A bánya mély, az akna piszkos ám a bánya mély, az akna piszkos, mint a szenvedély: forró sötétben fénylő kincseket keresünk míg valami eltemet. S talán a víz temet bennünket el, talán a víz, talán a tűz, talán a viheder, talán a föld, a kő, talán a jég, talán a forró, fojtó bányalég. Nő- s férfié, egyforma köntösünk nő- s férfié, mi nem kérdezzük, hogy melyik kié; meleg ürben mezítlen dolgozunk s tán drágakő lesz, amit felhozunk. Tán drágakő lesz, amit felhozunk, tán drágakő, tán gyémánt, koronába illhető, tán áldott szén, tán átkozott arany: mi dolgozunk tovább, vigasztalan! Egy rövid vers `melyben a költő saját lelkét szólítja meg és nagyon kegyetlen dolgokat mond neki.` Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod! Idétlen fényre szülted ezer álmod. Utolsót holtan hordozod magaddal, mint holt gyermek lelkét viszi az angyal. De néha éjjel, éjes éjszakákon mikor magad vagy az egész világon s az egész világ egymagadba mélyed minthogyha megmozdulna néma méhed. Mert ami meghalt, nincsen eltemetve, mit megtagadtál, nincsen elfeledve s a megölt gyermek, mint fájdalmas árnyék kísértetes méhedbe visszajár még. Egy szomorú vers `melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja.` Nekem nem volt barátom, tőlem mindenki fut, társaim elkerültek mint idegen fiut, idegent, megvetettet, ki mindég mostoha, kit senki sem szerethet, nem is szeret soha. Magányosnak születtem, baráttalan vagyok, így lettem, ami lettem, mindentől elhagyott, mindég a szenvedésre vitézül víni kész: magányosság vitéze, magam ellen vitéz, barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond. Nekem nem volt barátom, nem is lehet soha, örökre már belátom, maradtam mostoha nincs szem, amely szememben a lelket lelje meg, szív, mely setét szivemben lakozni nem remeg, lelkekkel lelkesülni lelkem hiába vágy lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy. Naiv ballada `melyben a költő elbeszéli, hogy egykor nagy sereg lányokat látott, akik liliommal lelket ölni tudnak és hogy félt tőlük és hogy kérte őket, hogy ne bántsák a lelkét, mert a költők lelke e világnak kincse.` Láttam nagy sereg lányokat sereg lányokat liliommal. -- Akkor a lelkem fájdalommal küzködött sok nehéz orommal és láttam mérgezett szirommal gyilkoló kába liliommal jönni nagy sereg lányokat és mondtam nékik: >>Lányok, koldus vagyok én: de ha meghalok, mégis e világ lesz szegény.<< Nevettek s mondtam akkor én: >>Király voltam, vittem a gályát, térdeltem a tenger dagályát, valamint Mithras ős bikáját reávetvén hajóm igáját. Király voltam, vittem a gályát.<< Nevettek, s mondtam akkor én: >>Talán király se voltam, csak matróz siheder: de ha meghalok, mégis tenger sűllyed el.<< >>Szerettem mindent, ami új, szerettem mindent, ami ódon: úsztam kanyar, gonosz folyókon táncoltam a részeg hajókon, némán poshadtam lusta tókon, szerettem mindent, ami ódon szerettem mindent, ami új: bús zene volt a lelkem. éltem ütemét: ha meghalok, az Isten behunyja egy szemét.<< Egy dal `amilyet a franciák chansonnak neveznek.` Mikor még gyermek voltam szomoru és szerény egy nagy könyvesszobába kerültem egyszer én s kiálték vágyra kelten: Elmém hajóra hág! Mily szomju véges lelkem rád, végtelen világ! S bejártam így a multat bejártam a jelent s mit bölcseink tanultak jól tudtam, mit jelent de célt seholse leltem és vágyam egyre rág: mily végtelen a lelkem s mily véges a világ! S szóltam: Könyvek mit érnek? Mit ér a képzelet? Választalan had éljek vidám világ, veled! s tán elmém vággyal telten megnyugszik majd ha lát! mily szomju véges lelkem rád, végtelen világ! És a jelent bejártam s bejártam a jövőt francia selymet láttam angol gyapjúszövőt új farmot messze telken vad Ausztráliát -- mily végtelen a lelkem s mily véges a világ! S szóltam: Minden hiúság csak egy való: a csók. Szomító selyem ajkak és bársonybőr kacsók kéj, melyet írigyelten takarnak habcihák -- mily szomju véges lelkem rád, végtelen világ! De tengert olyat hol láss, hogy a mélyére hass? és hol van olyan forrás hogy eleget ihass? Azt hittem, rég beteltem s ma vágyam újra rág: mily végtelen a lelkem s mily véges vagy, világ! Szerenád `melyben a költő kedvese szépségét dícséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli` Zeng a nád a tó fölött zeng a szél a nádon -- édes, álmaid között halld a szerenádom: ima rád e szerenád, tested titkos templomát dallal így imádom. Elefántcsont palota boltozatos melled kettős márványoszlopa nyugszik egymás mellett fejed fenn a vánkoson tornya, melyen átoson lágy tömjénlehellet. Érted, édes, messzirül jöttem a vasúton hó közűl és bérc mögül sáron, havas úton, nyáron át és télen át nádon át és éren át, szálltam a vasúton. Cirpel most az őszike szeles őszidőben felijed az őzike távol az erdőben béka zenél, zug a sás, hosszú volt a bújdosás teljes esztendőben. Béka zenél, zug a sás szél kel az erdőn át szomorú a bujdosás ezer esztendőn át, ezer évig élek én s mindig, mindig sírok én az egész időn át. Babona, varázs Nem szánom én az ostobát, kinek üres a mennyek boltja: ki méltó látni a csodát az a csodát magában hordja. Az este a kertek alatt jártam és elborult az élet: az Este varázspoharat boritott a földre, hogy éj lett. Hirtelen, árva éjszaka (szomoru, mégis szép varázs volt); és a fák alatt egymaga lassan feljött az óriás hold. Lám, mondtam, egy arany gyümölcs! Égő gyümölcs az ében ágon! Ó melyik napkeleti bölcs varázsol ilyet Indiákon? Ó nagy varázsló, titkos Est ki elborítod e világot. Kinek nedves ecsetje fest zajtalan éjjel száz virágot: varázsköpönyeget terít kezed és elnyomja a későt. -- Szüzeknek alvó testeit érni mintázza néma vésőd: Te mintáztad őt is, te bölcs sok régi lányos éjszakáján, hogy érve majd arany gyümölcs legyen életem ében fáján; mert te vagy a nagy Érlelő. -- Ekkor a hold feljött a fáról furcsán mozogva jött fel ő regélve még Amerikáról. Felhők kapkodtak szerteszét hideg sejtelmek szele támadt, s hallottam ideges neszét a rángatózó ijedt fának. Aranyfürdő, aranyeső, Danaé Napsugárt csipkéz a lomb és mondja: >>Napsugár! Minden aranyod a földre lehullatni kár: lásd, mi mily örömmel isszuk égi italod! Kár a holt földre hullatni minden aranyod.<< És a vastag fény a lombon végighömpölyög és a levelek szélén a földre lepörög; vagy levélről más levélre -- csordultas pohár -- mint a sok-medencés kútban, kézről kézre száll. Minden levél tartja néki pici tenyerét; mindenik kap, mindenik ad, hiszen van elég; meg se nyomja gyenge markát ez a drága súly zöld széléről halkan piros napernyődre hull. Ó te kedves, mért nem vagy most tiszta meztelen, hogy napernyőd napos árnyát élném testeden s szomjas hússal innád ezt az égi aranyat, mint Danaé teste hajdan görög ég alatt! Vágyak és soha Gyermek kivánnék lenni, tiszta gyermek kit nem zavarnak semmi bús szerelmek s amilyen talán nem valék soha. A nő szeme, élettel égve telten rejtett mocsokkal undorítja lelkem: az élet tiszta nem lehet soha. Az élet piszkos, csak a semmi tiszta, az élet mélyén ég a vágyak piszka s a semmit nem kivánhatom soha. Ó ezek az emésztő pincelángok, hogy mint a mécses, lángban egyre rángok s tán ellobbanni nem tudok soha. Hogy vágyamat születve már utálom s utálva vágyom; és ha lesz halálom, vágyam halálát nem hiszem soha. Immár a végtelen vágyára vágyom s bár végtelen sok, véges mind a vágyam s végesből nem lesz végtelen soha. Gyermek kivánnék lenni, tiszta gyermek, kit nem zavarnak semmi bús szerelmek s amilyen talán nem valék soha. Hiszekegy Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek, istent látok, ezert, s nem szomorú a világ. Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg, egyike zengő ég, másika néma virág. Mind hatalom, de nem egyenlők az erőre; ha egy int gyakran a másik fut; gyakran a másika fél. Egyike fényes, a másika vak; hogy lenne ez egy mind? Semmi az ami csak egy; semmi sem egy, ami él. Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent: azt aki adja a fényt; azt aki adja a dalt; azt kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent; Kronost az öreget s Bacchost a fiatalt; az arany Aphroditét s minden derüs égi mosolygót; holdnak szűz erejét, Artemisz enyhe nyilát; Zeüszt a komor dörgőt s Próteüszt a tengeri bolygót és a nyilas napot is, mely a világra kilát. Gabnaadó bus anyát s lányát, a vidám hazajárót; erdei lyányokat is s a fura furtfülü Pánt; látom amint a Moira köröttem fonja a hálót s olykor az Eümenidák vércsepegős szeme bánt. Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre bárha nem is hisz már bennük a léha világ: egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre egyike zengő ég, másika néma virág. Dal, régimódi Hol voltál, irgalomtalan, míg én sínylődtem egymagam? Virágot árultak a fák, mint pettyes szoknyás kis kofák. Ma nem látok virágokat: minden virág te vagy magad. Fű frissesége elveszett: te vagy ma friss a fű helyett. Az ezüst felhőt pajkosul hajadba tűzted fátyladul. Megloptad a természetet, hogy lenne piperéd neked. Kiraboltál tavaszt, nyarat: énnékem semmi sem maradt. INTERMEZZO (SZEKSZÁRD) Vile Potabis Szerény borral kínállak íme nem Szekszárd régi lángbora: ennek világosabb a színe és szelídebb a mámora de mégsem altató, butító s nem durva főleg, s nem hamis s vélném, baráti körben itt jó olykornap ily olcsóbb bor is. Kertem bizony már járta féreg pár tán még most is benne rág: de rohadjon a régi kéreg: adott új vesszőt -- új világ! új vesszőt, mely bár fája vérez lombja rozsdátalan kihajt: új vesszőt, amely meg sem érez most semmi férget, semmi bajt! Új vesszőt, melynek bár gyümölcse savanyúbb a tavalyinál elég hogy kádamat betöltse és nektek enyhülést kinál, ha szátok ízét ronda karcos rontá vagy édeskés barack -- s nekem erőt új kapaharchoz veletek, gyűvötény, tarack! Édes az otthon Mikor a szőlő leve buggyán barnul a fanyar berkenye, kalászt szentel a dűlő utján az Egyház, az Isten menye, nap arany sávot vet a falra s a vidám iskolásfiuk táskafület lóbálló rajja a tanteremből rétre fut: édes az otthon. Mikor a zsaluk leeresztve, mert félhomály kell, nem üveg, Lord hűs kövön, nyelvet eresztve hemperg -- és áll a légysüveg; keresztútnál, hol tócsa poccsant máskor, most por füstölg eléd: izzadtan áll meg s levest loccsant az ebédet vivő cseléd: édes az otthon. Mikor a nappal megin' enyhe, mikor az ember újra vig, mikor csupán a beteg renyhe, amikor a diót verik, mikor szellőztetik a pincét s a gazda a tanyán időz: őrizni a hegyeknek kincsét fényes fokossal jár a csősz: édes az otthon. S mikor a kályha tüze pattog, mikor a szoba jó meleg, halkan a régi óra kattog s jégcsapot olvaszt a gyerek: benn nyájas körtől víg az asztal s a meghitt lámpa gyul korán, bár új hó ablaknál marasztal merengni lepkezáporán: édes az otthon. Gretna-Green Kék az ég ma, zöld az ág, -- milyen messze, más világ! mennyi rózsa, lám a pünköst -- Ámor röpdös négy szemünk közt -- s semmi harc és semmi kín: mindjárt itt lesz Gretna Green szállunk, szállunk mind tovább tefeléd, szép délibáb! Bájkocsim szemed sugára, csókos szók az ostorom Hopp! megszállunk éjszakára valamely monostoron -- e monostor nemcsak rím, e monostor Gretna Green vén kovács ott ősz apát, aki minket összeád. Sorsom, borsom mit kivánsz? legszebb a mezalliánsz: légy hát, édes ellenségem, Hófehérke, feleségem -- mennyi illat, mennyi szín! szép az útad, Gretna Green mennyi rózsa, mily tavasz bárányfelhő ránk havaz. Mennyi szín és mennyi kincs! szebb ut nincs és jobb ut sincs. Ez a rév itt Éva réve: rég ismérem, ezer éve. -- Kinn vagyunk már, hejh de kinn! Hol van, hol van Gretna Green? Meddig szálljunk még tovább érted ó szép délibáb? Esteledik az idő, hűs az árny és zörg az ág -- megaszalt a déli hő s esttől borzongsz, szép virág -- aggadozva kérded ím: >>Messze még a Gretna Green?<< Jaj virágom, nem tudom megtévedtünk az uton. Szökken a kocsim: világom köd borítja s légi nedv, lankad utazó virágom, bennem is a régi kedv -- mennyi harc és mennyi kín! Messze még a Gretna Green s szempillámat -- ó de kár -- ólom-álom üli már. Játszottam a kezével Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét, oly szeliden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát, kik váltan is segítgetik egymást egy messze életig. Még egyre látom csöpp kezét: úgy dolgozott mint csöppke gép a hímzőtűvel vánkosán: tündérfogócska -- igazán -- s hogy gyenge ujját meg ne szúrja, arany gyüszűt viselt az ujja. Ó álmodom már csöpp kezét kerek a halma, völgye szép: a völgye selyem, halma bársony: ó gyönyörű táj! ó csodás hon! Ott jártak szomjas ajkaim: arany homokon beduin! Nem vágy, nem álom, hanem emlék: jaj milyen rég volt az a `nemrég`! Tiz gyenge ága nyult felém és én izenkint tördelém: ó arany ágnak arany íze, arany fa arany ízü méze! Hát a köröm, a kis köröm! Mennyi szépség, mily öröm: üveges kép selyemkeretbe, melyre a hajnal van lefestve vagy piros ablak méla esten vagy rózsaarc egy gyenge testen. Mert tündértest a pici kéz mely rózsás-meztelen igéz s a hely hol összeömlik ága mint csöpp csipő hajlása, drága vagy ujja láb és íze térd s akkor hogy arca hol? ne kérdd mert tündértest a kicsi kéz mely arca nélkül is egész. Még egyre álmodom vele: ó hogy oly messze közele s hogy minden e világon itt furcsa szirtekbe ütközik! Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném szivesen halnék azután nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért! Július Mint az ölyv két bús madárra vigyázatlan gyenge párra úgy jött ránk e szerelem mint a zápor a határra mint a nyári zivatar oly borusan és hamar. Most a felhők alatt állunk csillagokra nem találunk: minden csillag elaludt. Vigyázz! most az éjben járunk: sillanó síkos az út -- ki tudhatja, hova jut? Láttam amint szeme retten -- ó a boldogság kegyetlen, nem valami víg dolog -- láttam amint sír ijedten s mint veszélytől aki bus finom feje rám borul. Hallottam hogy hangja csuklott láttam lelkében a poklot: szeme fényes ablakán félős lelke majd kiugrott óriási ablakán, amint fölvetette rám! Augusztus A falunak tornya karcsú, körül karcsú könnyü fák falu fölött vörös arcú, sárga bajszú holdvilág. A vasúton szállok messze, messze, messze csöndesen, és tünődöm, enyém lesz-e, vagy már veszve, kedvesem? Aki egyszer, egy szép estén, szép csöndeskén rám hajolt, enyém lesz-e még édeském, ki egy estén enyém volt? Ilyen messze, halk zugolyba véle volna jönni jó, hol egymásnak válaszolva tücsök szólna millió. Lelkem is itt szertecicáz, elmóricáz csöndesen, s megpihen egy fehér cicás kukoricás ereszen. -- Ó jaj, a vonat megindul, lassan indul, tétováz s eltün a táj dombjain tul zene, hold és állomás. Nincsen kisértet (1904) Nincsen kisértet! Sűrü meleg estén járhatunk fürtös felhők alatt nyugton, világos főnket rúdon lengő, súton száradó leplek immár nem ijesztvén. Boszorkányt sem már, ösvenyek keresztjén tündért se lesünk, mosdva régi kúton; s nagy hajló fák alatt, magányos úton nem hányunk `jelt`, mint együgyű keresztyén. Ha kincsre vágyunk, játszunk vagy lopunk: nem hajtunk friss gödörnél ingó térdet, s egy kuvikhangra ásót nem dobunk. S elálmosodván, ketrecinkbe bújva, -- bátor csibék! nincs róka! -- mécset fújva nyugodtan alhatunk. Nincsen kisértet! Miként szélcsendben a hajó Miként szélcsendben a hajó lelkem ma veszteg úgy lebeg vitorla nélkül! -- Ah be jó, hogy most melletted ülhetek! Talán megállt a vén Idő s mi ketten élünk már csupán -- ó milyen édes lanyha hő, mily édes lanyha délután. Most messze földön senki sincs, fénylik az ajtón a kilincs: ajtó előtt a macska ül, hátát gubbasztva gömbölyül. Kertben tüzel a tulipán fejét megadva csüggeteg: most minden édesen beteg. A tornácon az oszlopárny a napsütött fal oldalán ledől, mint tejben a kalán. Nincs a világon semmi vér, tejjel és mézzel foly az ér, a vékony ér a hús alatt: azért vagy, édes, oly fehér, s nézed a fehér bús falat. Elalszik minden -- mily varázs! Már alig zümmög a darázs. Vállad vonala betegen omlik el kebled vánkosán s úgy csüggök fényes szemeden, mint hipnotizált, orvosán. Altass el, édes, engemet, s álom hajóján messze vigy ah ez az álom -- eltemet -- és ah! maradna mindig így! maradna mindig így... így... mindig így... Anyám nagybátyja régi pap Anyám nagybátyja régi pap, lilaszin övvel, kanonok, sárgatag ujján nagy gyürű, az arca sápadt és sovány, arany keretből feketén apró szemével kivigyáz a szép világos nagy falon. (Nem mer csengetni rímmel, mert tudja jól dalom, hogy minden régi kép kisértet a falon.) Ma már csak itt él e falon, de hajdan Rómában tanult, volt kispap ott, pirosruhás; ma már mellén aranykereszt, ma már lilával díszruhás, bölcsen vigyázni megtanult: ma már csak itt él e falon. (Nem mer csengetni rímmel, mert tudja jól dalom, hogy minden régi kép kisértet a falon.) Kisértet, nemcsak a falon, mert lelkemből is kivigyáz villogó szeme feketén (bölcs arca sápadt és sovány, sárgatag ujján nagy gyürű) lelkem mélyén egy kanonok fülel, valami régi pap. A költő életének pusztájáról `és arról, hogy e pusztában kedvesének teste oázis, szemei enyhe kutak, és a Reája való gondolat a Vágyak karavánjának vezetője:` Ha győzve reggel álmom, lelki csöndön gondolatod, mint megtérő barát, fölfénylik bennem: boldogan köszöntöm mély elmém édes Dominátorát. Ki vágyaim vezére -- így köszöntöm -- vezette tikkadt Vágyaim sorát kútfőig, melynek vízével leöntöm éltemet, ezt az égő Szaharát! Mert éltem csak egy égő puszta láza, és lelkes tested benne dús oáza, hol kettős kútra lelt a karaván. S Gondolatod, hajtani hűs vizére, lelkemnek nyáját, vágyaim vezére, mely halkan kél. Mint nap a Szaharán. AZ ÉGŐ PUSZTA Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni és hogy a szépből csak az álma jut, és hogy a pénzből jó ha mára fut, s minden erőmet értte kell cserélni. Oly szomorú, hogy akit szeretek, talpig nem öltöztethetem brokátba, nem híhatom lakni aranyszobákba, és hogy fillérért únva csüggedek. Oly szomorú, hogy múzsám így kiáll árulni hulló kecseit miattam: oly szomorú, hogy perceim eladtam s időm bora idegen kádba száll. Oly szomorú, hogy nem fektethetem gyászos fejem egy csöndes ölbe tétlen hosszú napok során, e gyönge télben, tünődni a halálon, s életen. A nargiléht és ottománt kesergem, ládámban és szivemben nincs arany, lelkem körül a munka mocska van: Nemes tétlenség, nemesíts meg engem! E komor június havon E komor június havon mely mord akár a november, emléked mely tájakra von, te mord novemberi ember? Emlékszel, egykor, mint folyott pünkösd két napja vidáman, s az örömökre, miket ott alig vettél vala számon. Keresd most őket együvé, mint gyöngyszemeket, ha szerte elhulltak, mert gyerek füzé, ki újra szerteseperte. A Sors a játékos gyerek, ki gyöngyszemeid zsinorját elvágta: s most pereg, pereg... Ki lelheti régi sorját? Szeretted mindig a jövőt: de most imádod a multat. Miből van, látod a jövőt: csupa multból, megtanultad! Nézz hát a multba, és a jót a multból éld a jövőbe: hányd-vesd a lelked, mint hajót hányja takács a szövőbe. Kergesse multba és megint kergesse jövőbe lelked emléked motollája, mint hajót a takácsé kerget: így lesz oly szőnyeg életed, melyben a szálak, a színek összefonódnak élveteg, úgy mint versedben a rímek. Az életemet elhibáztam Az életemet elhibáztam, rossz szögletet mértem falán, törölhetetlen drága vásznam terhes szinekkel mázolám: emlékből raktam össze rőzsét, multból máglyát jövőm alá, s tegnap tüzére holnap hősét, magamat dobtam égni rá. Ah, mennyi szépre, mennyi jóra lett volna bennem késve mersz! De hasztalan töpreng az óra, ha ihletet nem ád a perc. Az órák és évek kövéből nehéz kriptát emeltem én: az évek falának tövéből nem költ föl többet több remény. Kriptámban hát nosza kinyújtom rossz, multak-törte testemet és máglyámat vigan kigyújtom, melyről fölkelni nem lehet: Lelkem! ha éltünk lángba lebben, legalább szép legyen a láng: minden bibornál fényesebben adja palástját ölni ránk! Palotai est Végre falun ér az estem nincsen este Budapesten s én az estét kedvelem este az én reggelem lelkem mint a rossz madár nappal alszik, este száll amikor te becsukod, kinyitom az ablakot. Álmosan borúl a nap vörös arccal az égaljra mint a részeg az asztalra és az árnyak hullanak nyúlanak és a fények szelidülnek és a sarkok feketülnek és a lángok gyullanak gyullanak. Minden ablakot kitárok minden gondom elszivárog és egy palotára várok melyet a csönd ujja rak. És a csönd hangjára várok, messziről képzelt bojtárok néma nótát fujjanak. Messziről csodára várok: tünjön föl egy új alak! Messziről egy rémre várok: takarózzon be az árok, szerelemben ijedt párok paplan alá bujjanak. Messziről egy kéjre várok messziről egy fényre várok melytől meggyógyúl a vak és a látóra hull hályog. Messziről egy holdra várok melytől elvakúl a nap. Immortale Jecur Férges aggály, kétely-métely, késő bánat: ebi gond kétségnél kínosb reménnyel mennyi ront és mennyi bont. S nem száll nálam áldott múzsa, nem, a `bajt` enyhítni, `báj`: napon únt munkában húzva kétszer fáj az, ami fáj. Májam mint a Titán mája rágva újul, végtelen, s a remény paródiája viszkető sok kételyem. Égek: olajjal ne öntözz, hagyj el, fárasztó remény: hűsben: hálóból varrt köntös! hőben: sósvizes edény! Fájó, fázó ének Ó gondok, gondok, holnapok! egy gondtalan mát hol kapok? Szőnyeg-puhába betegen búni hiába szigetem: szivem verését halk ölén csak annál jobban hallom én. S nem hágy e belül ágyuzó nyugodni tikkadt ágyuszó. Rég mélyről únott hangja bánt előbb sülyedt harang gyanánt: de zord kohóba sülyedett és a harangból ágyu lett. S tép, tép e belül ágyuzó lelkembe tikkadt ágyuszó. Kifelé csupa sánc, perem: befelé lelkem meztelen. Fájón mezítlen, mint beteg zománca-vesztett fogideg. Úristen, ami itt hibás, ki lesz eltömni Messiás? Jámbor halászt, hiszem, lehet: hanem ki vált meg `engemet`? Adj Uram, kinek mit szeret: az éhezőnek kenyeret, s szomjazónak hűs italt, a fiatalnak fiatalt, adj az öregnek szép időt: hadd üldögéljen ház előtt, adj, Uram, néki friss erőt -- de nékem adj már pihenőt! A csengetyűsfiú Minden reggeli látomásból szemem mögött dal erjed, érik mint nyílt hordóban aromás bor. Ázik az utca friss aranyban reggeli csengő csengi végig: ezüst hal az arany folyamban. Ó, reggel, gyermek, gyönyörűség! kertek falán át egy karaj lomb tán a csengő szavára hajlong ó, szent reggeli csengetyűsség! a kapu árnya aranyat vág. Gyenge a nap, szelíd az árnyék s a lombok zöldje halovány még kacag a csengő tiszta zajjal s nyíló kapukból friss leányok csengetnek vissza víg kacajjal. Nyíló kapukba mind kiállnak sorfalat állva mint királynak hónuk alatt egy kicsi teknő: hódolni drága adományok (drága nap aranyozza reggel) s a csengő egyre közelebb jő a nagy csengő a kis gyerekkel s mögötte súlyosan döbög a méltóságos nagy szekér rejtelmes szürke födelekkel a verőfényes távol utcán s megáll, ha egy kapúig ér. S az egyik leány közeleg, feszíti mellét, nyújtja karját; s nyílnak az ajtós födelek, melyek a tág kocsit takarják. Úgy tartja, nyújtja válla, karja az adományt, a drága ládát mint antik urnát régi szobrok; s amint a vak szekérbe önti ezüstből látsz fellengni fodrot a por gyémántját, füst ezüstjét, szent áldozatnak ritka füstjét nap felé szállni a szekérből. Ó, mit nekem hogy a szemétből! Isten szemében nincs szemét: fürtödnek, melyből borod erjed, ne hányjad el rohadt szemét: attól édesebb lesz a bor. Inkább gyönyörködve figyeljed, hogy napban gyémánt lesz a por s hallgasd a szemetes-zenét amint utcádon csengve terjed. Ecetdal Gondoltad volna egyszer, erődben és szabadban, robogva tüskön által, mint kit a nap vakít, hogy lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban és milyen jól esik majd szeretni valakit? Nem fogsz szeretni senkit, gondoltad, úgy-e, bátor, csak lányok gyenge mellét, üdítő hűs szemét, friss fénybe fürdő fürtét, mely nyílt hajnali sátor s a testükből szürődött, lelkedbe szürt zenét? De ezt is nem becsülted -- bezzeg ma visszarínád lehetne, visszahínád elejtett perceid, lenézett zsenge mustod tapadós ajkkal innád: de ecet lett belőle, hogy elvont szájjal idd. Forratlan zsenge mustod, hogy forrjon, hagyni vesztéd s emlék-levendulából lett almod ecetágy borát is újra forrni erjesztéd és eresztéd s ó jaj, mi jaj-izű lesz, ha kétszer forr a vágy! Most temetőn dülöngesz eceted únt izével, készen már, régi részeg, hogy a vizet papold, s izetlen nyúgalomnak keverve hűs vizével hűs szeretet borát idd, szesztelen enyhe bort. De benned enyhe nedv is hamar forr égetővé, szesztelen nem maradhat kádadban érzelem; így válik könnyü könnyed maróvá, étetővé és cseppjeit sziszegve nyeled szegény... nyelem... Szegény most, gyenge versem, menj árva kis pityergő, véremnek verse mégis és nékem drága vers, ki vallod a világnak, hogy még erembe csergő a régi furcsa taktus s helyettem sírni mersz. Haza a telepre Rég elmaradt a fény, a körut; a villanyos a sötétbe fut. Ó, Istenem, megint egyedül: az ég, a föld megint megürül. A villanyos az éjbe szalad: kék villanások a sín alatt. Ó, távoli villany, száz régi est! -- rideg hátad mögött, Budapest! Örömvölgy-utca, örömtelen: szeszgyár, kis korcsma, köz-szerelem. Kültelki házak udvarai, hol nappal a korcs kintorna rí, s hol az éjben, kéjben, szenvedőn nyögi párzó macska a háztetőn, jaj, gyermekhangon, az Állati Lét kitettje, iszonyu kényszerét. Sivítva surran az éji sinpár fölött a kocsink s fordulva himbál a Ganz-gyár únott falainál hirtelenebbül a nappalinál. A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária! s a pesti lapos Kálvária! A gyár tetején nagy éjjeli nap rak tüzet vörös-izzón, nagy kerek ablak. Leszállni, haza, az éjszakán -- ó, régi éjek! régi magány! Ó, hol van a könyv, lekötni a lelkem? Vagy hol van az álom, oldani engem? Hol van a Múzsa, holt szeretőm? Félek egyedül már, mint temetőn, vagy mint aki egy halottal aludna -- Ó, kocsira! vissza! fénybe! körutra! KÉPEK ÉS JELENÉSEK Merceria Mindig gálában, mindig új divatban forog a drága hölgy a kirakatban. Nincsen egy gombostűnyi hiba rajta: fehér a foga és piros az ajka. Szabályos arca mindig mosolyog, mindig vidáman, egyformán forog. Mindenfelé forog, jónevelésű: sohasem esik ki hajából a fésű. Tartása egyenes, fejet nem ingat merev szemével sohasem kacsingat. Körülcukrozza fénnyel őt a villany s ő mosolya cukrával visszavillan. Örök pompában úszik és csodálják a kirakatot érte körülállják. De bármi szép kivágott melle, karja nem ér fel hozzá az óhajok alja. Mert hol az angyal végződnék a nőben ottan végződik ez a nő: csipőben. Oly tiszta, mint egy angyal s oly tudatlan de mindig szép ruhában, új divatban forog a drága hölgy a kirakatban. Őszi harangozó Az idén korán kilelt az ősz széltől lúdbőrzik saraink puhája: siess harangozó! az alkony megelőz. Morc pityergős már az ég orcája mint gyermeké, ki mécset tör feléd, mert elveszett aranyos labdája. A durva szél a fáknak levelét söpri, söpri, melankolikussan mint holmi durcás, duzzogó cseléd. Én nem tudom, hogy útam merre fussam s a nagy vágytól lábam csak ténfereg: mennyi rossz szem néz már rám gyanussan! Nem merek s únom, hogy nem merek dacból előttük levetkőzni pőrén s szemetektől megkopni, emberek! Mint bakfislány éjjel letolja dőrén paplanát, ingét, hogy Isten szeme korcsolyázzon legalább síma bőrén: perverz lelkem épúgy tolja le takaróit az utolsó szálig mikor maga van (Isten látja-e?) -- más előtt nyakára húzza állig mint a szemérmes vénleány, a Föld, fehér paplant von magára nyárig, amint levedlik testéről a zöld. -- Máris messzebb járja a régi táncos körül, a Nap körül a régi kört, hogy az ne lássa, hogy a bőre ráncos a sártól s szeme nemsokára holt üveges lesz a fagytól, régi lángos napbanéző tekintete zord (nem a napé már, hanem a halálé) s fürte olyan egykettőre ősz mint siralomházban bukott királyné. Siess, harangozó! A halál megelőz. Októberi ájtatosság `Távozzál el Uram én tőlem. -- Jób könyve.` A kórus padján, honnan a rácson át látni a templom sok kicsi villanyát mert az imát villany kiséri s új tüze régi Urunk dicséri: a kórus padján egymagam ülök én, mint egy kárvallott, elkeserült legény, bárány-e, bárány-e vagy farkas? Szól a litánia: lelkem, hallgass! Uram, ki úr vagy száz seregek fölött, teremtesz és ki ellened, eltöröd, világokat vegyítesz, sujtasz, s lelket a lomha rögökben nyujtasz, te, kit magasztal a zenit és nadir a jármod édes és a csapásod ír: jármodba fogj be, csapj meg engem, mért nem örök diadalmad zengem? Mért zengem a csúf, kór kicsinyek hadát, a földi szégyent, béka-egércsatát, a halni születőknek éltét, únt bajok újszerű visszatértét? Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy? Pedig a soknál mennyire több az egy, az Egy, aki `Valaki`, mégis, akire hallgat a föld is, ég is. Egész világunk mind csupa látomás, folytatott álom, lassu lidércnyomás, de legcsodásabb látomásunk te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk. Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc: a tested lélek, hanem a lelked érc, érclelkeddel lelkünkre fekszel, századok ülnek el és növekszel. Kórus padjáról, halld, sürü rácson át küldöm tehozzád, Isten, ez új imát: hatalmas vagy földön és égen: adj, magad ellen, erőt énnékem! Reggeli ének A reggelt éneklem, az enyhe szépet Ó reggeleim! jó reggeleim! Testem mint egy eleven béke ébred Tejjel és mézzel folynak ereim. Lelkem kilép az álom fürdejéből Megint üde már oszlik köde már. Kilép az álmok sötét erdejéből s egy dombra száll, egy kedves dombra száll. És így néz széllyel hajnala hegyérül mély multja fölé, mult mélye fölé s a tegnap és a tavaly köde gyérül lába alatt, amint néz lefelé. Nézi, mint új ruhán foszolni fércet a táj köd-egét homályüvegét s a kukoricaszál, a lenge, délceg hogy hajlogatja tollas süvegét. S a völgy fölött lassan mélyülve kékell a szerte határ, mit a menny kitár s egy messze vers ébredő ütemével kóvályg benne, mint hajnali madár. Atlantisz `Egy világ, amely lemosdotta az életet.` Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz víz alatt és nézem a hajladozó suhanó sima kúsza halat a kicsit, a fürgét s a nagy halat, a kicsi néma vadászát virágszerü állatok áloméletü nyíladozását a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét a rettenetes fejlábu polyp Medúza-tekintetét száz szép halavány színt kéken a víz remegő üvegén át és látok egy elsüllyedt várost, félig leomolva, némát, egy holt mesevárost kéken a víz remegő üvegén át. Hintázik a habban nagy fala -- mind csupa márvány. Csikosra, sikosra moházva bekente a vízi szivárvány. Hab rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe kikorhadt rég minden kapuja. -- Belépek egy helyen. Ime. Egy nagy terem -- babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak és függönyöknek aranyrudai (holt kincs a gyenge buvárnak). Márvány, meg arany, meg drágakövek (vagy élő vizi virágok?) de bibort s ami volt más drága szövet, a víz sava rég kirágott. Még aranyváza a trónnak áll, de már faülése kikorhadt. Csönd van, csak az ablakokon suhan be néma komor had mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen. S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba: porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta. Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét ruházva a halott köveket s a csontok kriptai termét. Másutt a halál magára veszi a föld süket öltönyét itt áttetsző üngben mulatoz, követve a víz ütemét. Játszik selyem kék fodraival és táncol ős ütemére szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére. Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit kinézhetek abból egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a habból. Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét halak dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bőrét nedves haját fősülgeti még mint rég a régi mesében s örökre fürdik meztelenül a zord Óceán vizében. Csak én vagyok itt aki emberi még és lelke se, teste se márvány, nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván. Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója? Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra! Vakok a hidon A csöndnek folyóján pár deszka- darab. Mi zajból van e csönd? Zubog zúg a hab. Támolygva tolongnak a hídon vakok kis görnyedt, japános, naiv alakok. A lelkük a testből ki sem lát soha. A deszkát belepte iszamlós moha. Se korlát Padlóig se hídrács derékban legörbülve letörpülve mind mind lenn útat magának kezével tapint üres szemgolyójuk faruk meg feltolva szanaszét tekint a zord égnek int. Mind bukdos És olykor És olykor botorkál kezével tört lécen gyámoltalanul a semmibe nyul hintázni tanul. És néha És néha fülükbe szemükbe jön egy csap egy csobbanás: loccsanás: a Csöndbe taszítja le társát a társ. S mi zajból van e Csönd? Zubognak a habok. A Csöndnek kis hídján tolongnak a vakok. Egy bús fűz hullatja ágak záporát. Széles hold kacagja, mint gúnyos barát szegény kis támolygó vakoknak farát. Isten kezében `Keresztény makám` Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg -- úgy e versből e prológ. Egy középkormélyi theológ -- gondolhatta, gondolom -- (nem skolasztikus talán, -- ki üvegből fújja várát színtelenre -- hanem kinek üveget fest lelke szennye -- kinek minden régi szó egy régi kép, -- testi misztikus talány, -- mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg -- s csak a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép) -- egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg -- bájos régi doktorom -- gondolhatta, gondolom -- úgy mint én diákkoromban -- pécsi kis templomban, -- volt török mecsetben, pillér rejtekén, -- zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, -- ideges gyerek, szegény, -- nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl, -- láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: -- látni mégis, mert mögötte... reszket az... aranyangyal... lábaszára... -- elcsavart barokk lábaszára, sűrűn arannyal eresztett, -- mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket -- meztelen. -- * >>Elhiszem, mert esztelen.<< -- Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Irás, -- hogy az Úr saját alakját adta volt az ősagyagnak, -- istenképet az embernek, bár az Isten testtelen. -- Testtelen és képtelen -- testtelen, mert végtelen -- végtelen és kezdtelen -- -- elhiszem, mert esztelen -- (gondolhatta, gondolom) -- esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. -- Igy: >>Az Úr kezében élünk<<... ez egy óriási Kéz -- szószerint, -- `testi` kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók -- (képzeld bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal -- a hüvelyk alatti bütykön... ilyet tán már álmodál... -- vagy szép nőt kínál a nagy Kéz: ízes étket drága tál) -- szószerint -- test szerint --: mind az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, -- én... te... mind... -- (ez egy óriási Kéz) -- itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van az egész -- mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen -- (képzelem, mert képtelen) -- mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. -- Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. -- Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik -- szerte híznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj, -- nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig -- és e sárga tájon minden-minden rajta -- egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta -- hegy... kazal... víz... nagy hajó -- messze sínen éjhált waggon... szaladó masina-táltos -- itt úgy mint Amerikában... rajta fellegkarcoló -- rajta jár, ki merre megy -- mindenütt van: ezer-egy -- minden alatt, mindenütt e sárga Kéz -- térdem alatt pécsi kis templomban -- (gondolám diákkoromban) -- kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló -- szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe, -- hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe -- s talpa alatt a pillérnek rajza terped e tenyérnek -- messze málló jósvonások nagy memento >>M<<-je vásog -- minden alatt e nagy >>M<< láttalan és sejttelen -- mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, -- mert egy teljes végtelenség minden isten-sejt-elem -- végtelenbe vastagodva Isten minden ujja szétáll, -- olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod s ez határ nélkül való. -- E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember -- nem mint egy kató-bogár, mely ujjról-ujjra sétál: -- még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni... Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni! -- Vagy leejt, ha meghalok? -- (Szédültem diákkoromban -- pécsi kis templomban -- szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) -- Ó, nem ejt, hová is ejtene le, -- ahol őrt nem állna tárt tenyere? -- Hanem minket, akik itt, -- kívül húsa végtelenjén, -- végtelenje színe fennjén -- kivirágzunk egy kicsit, -- egyenkint e roppant -- kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant -- és szorít, szorít, szorít -- úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: -- előbb szemét elborítá, -- aztán lelkét kiszorítá, -- aztán húsát szétporlítá -- aztán-aztán mindmaig -- őrli-őrli csontjait... Illusztrációk mindenféle könyvekhez `1. Világhistória.` Egy római, kilépve Liviusból, nagy, méltóságos, szónokló alak, vas ércből látszik és nem lanyha husból előttem lassú léptekkel halad. Parancsot oszt; s a vértanúk a guzsból jajgatnak, mint a téli madarak. Én térdelek; s szól a pribék: >>Ne guzsgolj!<< S int kínom, pálmám és az égi lak. De jaj! nem merek a kínpadra hágni kész inkább Divus Augustust imádni és eskümért már jön a botos augur. Egy kört csinál: `Procul este profani!` S míg morganak unalmas babonái ó, holt Athén! neved szivembe jajdul. `2. Detektívregény` Egy mozipark, egy pompás mozipark fenyvek, veranda és az éji fény, mely elsikamlik a lépcsők kövén; egy rács, amelyet markol durva mark: a betörőé; hág a durva sark nyomát a fehér kőre letevén; egy rándulás -- és feltünik a vén fej: szántott homlok, vad szem, görcsös ajk... Egy mozipark, egy pompás mozipark. Benn a villában a kisasszony alszik és szerteszéjjel szunnyad annyi rét. Csodás nyugalmu éjjel. És a halk, sík vászonégen végig szinte halszik a tücsök, hogy bezengi a cserét. `3. Régi magyar irodalom.` Ihol ama híres gróf Listius László írtam krónikámat, magyarokért gyászló, ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló, fegyver, hadieszköz, címerek és zászló. Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus? Plutó országában elhallgat az ritmus. Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus ragyog örökkétig, égi amethystus. Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam, hogy a Krisztus igaz utait elhagytam. Hóhér fene marka fenyeget most engem. Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem: az leszen bírája, akinek adósa. -- Könyörögj érettem lybanoni rózsa! `4. Modern vázlat` B. M. verskötetéhez. Egy furcsa vidéken bolygok és lengetem árva sarlóm hol minden epedve boldog a nagy nők hevernek a tarlón. Ezek a nők nem is élnek, e madarak sohse szállnak, e szél csak szele a szélnek, ez árny csak árnya az árnynak. Egy furcsa vidéken élek, amelynek a hold a napja, amelynek teste a lélek és lege a semmi habja. Folyóvize léghabáram, puha földje álompárna, amelynek élete álom, s maga a halál az álma. Ezen a furcsa vidéken csöndnek hívják a szerelmet felhők hevernek az égen a mezőn nők, nők hevernek, lelked puha csókkal hintik testedbe halkan omolnak, mély, mély ölük neve: mindig, sötét ajkuk neve: holnap. `5. Nyugalmas téli kép.` Életem margójáról. Olyan csöndes előkelő utcák, annyi kedves, nemes villaház: itt a hintót még paripák húzzák itt a pénzes nyugalom tanyáz itt az úri elvonult családok bubusgatják gyermekeiket ha a várost tengernek mondjátok ez egy békés árnyas kis sziget. Tél van most. A hófehér falombok ciframintás stukkatur plafon udvarokban hófehér galambok ugrálnak a hófehér havon. Vaskapukon zuzmarával mintáz a finom fagy -- efemér relíf fenn az égen pelyhes dunnán hintáz egy fehérbundájú friss, naiv tizenkétesztendős gyermekangyal dunna közül néha lekacsint (szeme huncut, félig húnyt és kancsal) s a csöppke kis leánynak leint kit az utcán, kapu előtt, gondos melegen felöltöztetve lát zsinoron vezetni egy bozontos hosszúszőrü nagy fehér kutyát. `6. Ligeti részlet` Csavargók csavarogva ketten a fákat nézik a ligetben. S búsan az egyik mondja: >>Pajtás, az én életem sárga hajtás.<< S a másik szól: >>Hordtam a zsákot és minden zsák nyakamra hágott.<< Csavargók csavarogva ketten hintókat látnak a ligetben. S búsan az egyik mondja: >>Pajtás az én életem lassu hajtás.<< S a másik szól: >>Hordtam a zsákot ki könnyü volt, előmbe vágott.<< Csavargók csavarogva ketten lányokat lesnek a ligetben. S búsan az egyik mondja: >>Pajtás az én életem rossz ohajtás.<< S a másik szól: >>Hordtam a zsákot mért is szeretem e világot?<< `7. Utolsó kép.` Nézd! Áll valami óriási bál egy táncos örvény szíveket cibál. Illatos felhők nyúlnak szerteszét: bugyborgó zene, csiklandó beszéd. A nagy zajtól hunyorgnak fényszemek, sugarak pántlikái rengenek. S a nagy fénytől mint ázott angyalok, vakulnak és fakulnak a dalok. Tenger a fény itt és a zene szél s a vidám világ vihar és veszély. KABALA Egy mennyi mindent próbáltam én -- de minden egyre megy. Kettő az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő. Három rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom! Négy négylevelű nyil útadon -- vakon mellette mégy. Öt a sorsod öt kemény pecsét -- ne hidd hogy föltöröd! Hat bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat! Hét de te utazni kergeted a Göncöl szekerét. Nyolc a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts. Kilenc kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts? Tíz az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz. Tizenhárom Hiszen várom: majd jön valami semmin út, valami vizen álom. BÉKE ÉS HÁBORÚ KÖZT ------------------- 1913-1916 Hadjárat a semmibe `Strófák egy képzelt költeményből.` 1913 Ó, mind akit szerettem életemben s ki lelkemet szeretni még merész, figyeljen most, talán megérthet engem, bár hangom szerte tárult mélybe vész, mint egy örök sodor halásza zengem, amiről még álmodni is nehéz, ragadójába markolok kezemmel s merni merem, amit más nézni sem mer. Ó, lelkek teste, élő folytonosság, mért folysz el? És te testek lelke, szám, miért folyamodom hiába hozzád, elmém hazája, régen únt hazám? Mért osztanám mi nem való hogy osszák? s a mondhatatlant mért reméli szám? Jobb volna nyugton és szó nélkül élni, csak élettel s szerelemmel beszélni. De nem lehet. Már nekem ez az élet. Már nekem ez a legjobb szerelem. Az én egyetlen mezőm erre széled, ez egy kapú van nyitva még nekem. Ha ez bezárul, az már az itélet, melyet fejemre mérend kedvesem, kit annyian epedtek, örök asszony, ki van, hogy ezreket dalig rikasson. Ki van, hogy minden nemes őt imádja, amikor mást már nincs imádnia. Kinek vágyára a halálnak vágya jöhet csupán: a Filozófia. Szólj hát szerelmem, szólj halálnak bátyja, élet öccse, csalódások fia, szólj, énekeld az égi nőt, a drágát, sirassad új szavakkal némaságát. Mert néma ő s nem könnyezik soha és így vesz tőlünk szót és könnyeket s könnyre mosollyal, szóra mostoha csönddel felelve csúfra hiteget. És csöndje végtelen, mint mosolya. Mosolya nem fogy, csöndje nem reked. Csöndje mosolyog és mosolya hallgat, mosollyal, csönddel, úgy mulat terajtad. Glóbuson ül, mint hideg istenasszony, ruhája köd, de sohasem mezítlen, fagyával éget, hogy rabbá unasson s titkolt testével álmodjék a hitlen. S nincs is tán teste. S minden érte-vad szomj a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn, míg fönn a Hölgy, testté hazudva lelkét a fellegekből fon magának erkélyt. S tán minden szellem titkon őt reméli, érte feszűl a morc tudós szerelme és végtelenül végtelenbe méri kis méterét a véges emberelme, de az eget s e Hölgyet el nem éri, bár köveiből Bábel tornya kelne: a Jákob-létra végtelenbe vesz s a nagy éposznak vége sohse lesz. És mégis éposz és mégis dicső és mégis ezt az époszt írom én egy új tudósról. Mégis, mégis ő, akit hősömmé biztat a remény, hogy vágyhatom még lenni én is: ő; aki enyém és aki mégsem: én vagy egy bús én, kit dőrén elvetéltem s most lelkétől kisértetes a méhem. Egy új tudósról fogok énekelni, ki Budapesten majdan élni fog, dicsőbb, mint hős koroknak fejedelmi s minden dicsekvő poétán kifog, aki meddő dalát hiába termi s facér fülekbe céltalan nyifog ah, hajdan hogy megejtett ily varázs is, de most már látom, olyan, mint a hásis. >>Ki nem röpülhet, mikor ér tetőre?<< kérdeztem hajdan gyermek-ostobán, -- >>Lassan vet óvatos szemet előre földhöz ragadt nyomorult tudomány, csigaként tapad hűvös szürke kőre s az únalom nyálkája nyúl nyomán, hitvány házát cipeli dőre súlyul --<<, de csigaképe most dicsőre újul. Mert bárha nincs szivárványhídja, szárnya s szarvval nem érhet úszó csillagot, kis helyet jár, de biztosan bejárja, hagyván jelül ragyogó szallagot, hogy útja szűk bár, de valódi `pálya`, mert hódít s nem hiába ballag ott, míg Anteusként hullong a poéta s ő sem röpül, csak ugrál. Mint a béka. Édes a valóságban megfogózni s vigyázva mérni életünk terét, a korlátok közt nemesen kigyózni, mint útjelzők közt, bízva, mindelébb. Szabott pályánkból félre nem lopózni s nem térni meg, mint kimenős cseléd, kinek mámortól émelyg lomha teste, únt konyhájába tér vasárnap este. A korlátokban bízni, hogy vezetnek s a végtelenben, hogy nagy öle cél, hogy érdemes nyujtózni a kezednek, ha tud szilárdan nyúlni, mint acél, hogy nem mind egyek útjai eszednek s nem a legbölcsebb élet a facér, mert eszünk útján mozgunk okosok mi s a valótlanban nem lehet mozogni. Lássátok, a korlátokat dicsérem: a korlát a legbiztosabb valóság. Tövis tart ébren rózsaittas éjen, lévén biztosabb való, mint a rózsák. Szoros formából születik az érem, formának zord acél kell, nem nyúlós zsák. Élet s lélek szétomló pára volna, hogyha nem lenne száz korlátja forma. Az én hősöm e korlátok s e formák tudósa méri majd szigoruan a létünket folyató száz csatornát, melyek között az örök ár suhan, mely arra foly, hol leggyengébb a korlát s legyőzve győz csak minden vályuban; mindegy, honnan jön, és mindegy hová jut, csak egyet fontos hogy nézzünk: a vályut. Az én tudósom tudja ezt bizonnyal, nem fog kergetni régi délibábot, okosan megelégszik a viszonnyal, amely az észnek `jelzi` a világot s a valóság jeléül a haszonnal: ezenkivül más lényegig ki látott? ami remélhetetlen, nem reméli: a viszonyt `tudja`, a lényeget `éli`. És tudja, hogy okokból a világ egy óriás lánc kettős végtelenje, ahol minden szem szomszédjába vág és nincs, aminek nincsen oka `benne`, de kívüle keresni hiuság, oklánc okát kérdezni balga lenne s hogy tudnád szóba, jelbe, észbe venni azt, amin kívül nincs se jel, se semmi? És mégis olykor tudósunk körül, mint csillagokkal, esténként a légür, ez a nagy semmi vággyal színesül s titkon az örök lánccal nem elégül, minden unalma sejtelmekbe züll s a néma Hölgy mosolyát érzi végül és bár előtte semmi zárva nincsen az ő eszének nem elég a Minden. Képzeld el őt most enyhébb téli esten a Dunaparton bolygani magában, ezen az áldott ifju Budapesten a jégtörés keserves évszakában, mikor zord úntság lovagol a testen s a lélek nem tud bízni csillagában, de gyönyörködni tud még benne. (Drága csillag az űrben: semmiség virága!) A semmiség virága ez a föld is, a semmiség virága e világ, amely tövissel bármennyit gyötört is, mégis virág szemednek. Bús virág! Tán ér belőle lelkednek gyümölcs is, mohó fogad keményen belerág, de ha félig kiszoptad leve mézét, megérzed rajta a semminek ízét. Tudósunk künn az ég alatt bolyongva érezze ott magát, a Semmi partján, nézzen a földre, mint egy égi pontra, úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján s a tömegen, mely a földön zsibongva az égben száll, tudatlan -- körbehajtván e gömb, melyet száz erők sodra mozgat. Röpül a föld -- s ők azt hiszik, nyugosznak. Vagy sétálnak így, halkan, olvadáskor, selyem suhog, peng a katona kardja. Dombtól dudorgó, tornyos cifra háztól csipkés az űr felé a Semmi partja. A szél a habokat lenn, durva pásztor nedves korbáccsal fütyörészve hajtja, selyem suhog s a szürkefényü vaskard érintésétől peng a hideg aszfalt. Ó szürkeség! te a Fehér morajló meghalkulása (s Feketének anyja)! Ki eljössz, mikor haldoklik a gyarló fény és a nap az éjszakát foganja. Ó szálló szürke füst! ó ringva hajló izmos Dunának szürke szép higanyja. Ó szürke égen szürke alakok! szürke szemekben szürke ablakok! A lámpagyujtó lángos végü bottal megsebzi ezt a messze szürkeséget helyenkint, -- és a sebnek vére csobban s Dunába hull -- tüzes vér, szemet éget, remegve száll, vékonyka patakokban, mintha vörös bort vízbe töltenének. (Igy látom a világot este reggel, szürke alapon vérpiros sebekkel.) Ott fönn is már, ott fönn a közel ürben gyulnak a semmi apró sebei a csillagok s keringnek kényszerülten, kiki egymást amerre cipeli lángolva még, avagy már halni hülten vagy viszkető kis élettel teli. -- Nem furcsa, hogy ha lelkem kibocsátom elérem mindezt én -- a kicsiny átom? Én viszkető kis élet-átom én? nem furcsa, hogy e nagy világ belémszáll érzékeimnek felvont zsilipén? s elönti lelkem, mint valami vész-ár? Elönti lelkem, s mi maradok én? Úszó fácska, mely a világ vizén száll ráhányva, törni, az örök sodorra, mely önmagával itatva sodorja. S tudósunk érzé összecsapni lelkén ez únt sodornak őrölő hatalmát s forogni a nagy űrnek néma telkén csillagos szárnnyal Isten lassu malmát; táncban az ingó habparipa nyergén tengernek véli hágni percnyi halmát. Ó tengertánc! hangos hab fényes halma! de majd megőröl Isten lassu malma. Parthoz sodor majd sorsunk sűrü sodra, a sima semmi sziklapartja vár. Nem, addig is, fürödve és forogva mulatni legjobb benned táncos ár? nézni mit hány agg vized ifju fodra, mi úszik benne: csillag vagy madár, vagy asszonytest, prémek közt dobogó merül fel és tajtékként csillogó. Tajtékként csillanó és úgy elomló a dunamenti fényes utcasorban, mely lenn patakzik merre az oromló Gellért kis szirtje: a folyóra torpan, prémmel is prémes tajtékhoz hasonló muffal, boával az örök sodorban és kacagással a habkacagáshoz s mennyi mással hasonló mennyi máshoz! Amiről annyi költők énekeltek és annyian még énekelni fognak; s a drága prém között a vér, a sejtek keringnek, égnek, építik a habnak bájos, múló formáit, régi rejtek teremtésben áradnak és apadnak száz testen át -- és tested szembe árad, hab vagy a hab közt, minden nő a párod. S a tudós tudja, hogy e nagy kanális kicsiny csöve az ő teste is éppen s a szent természet örök animális ereje ered emberünk erében. Nem legjobb elvegyülni, bármi vár is, hullám hullámhoz dörzsölődve szépen? vagy mint halacska dörzsölődni násszá -- hogyan lehetne halacska halásszá? Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne halásza lenni az örök sodornak, amelybe holtig el vagyunk temetve s mely holtan a semmibe hány ki holnap űrnél űrebb távolba? hogy lehetne, kik parttalan medrében véle folynak a nagy Folyás irányát észre venni, ha ez a minden és a part a semmi? Vagy legalább mi látjuk semminek és az `irány` szó semmit sem jelent és semmi értelme a semminek, kimondjuk, mint a mindent s végtelent s szavunkban tiltott hiú vágy remeg, de ami tiltott, mindörökre szent s reménytelen vágy a legszebb imádság s szent hősök, kik merészen félve vágyják. Igy írom én is a hősi versem hősen, amelynek hőse egy és ezer-egy. ki régi-gyengén s mindig új-erősen, halni-születni testből testbe megy, a végtelen végét nem éri ő sem s az én mesém is végtelenbe megy, hisz benne olyan dolgok vágya szólal, miket nem mondhatsz véges számu szóval, mert minden szó új korlátot teremt, a gondolat testének szabva formát s e korlátok közt kigyózik a rend lépcseje, melyen addig másszuk ormát új s új látásnak, mígnem messze lent köddé mosódik minden régi korlát, s képekből összeáll a képtelen korlátokból korlátlan végtelen. OIKEIA KAI KAIPIA Régi vers egy fiatal költő keserűségeiből 1906. Én is csak, én is félig éltem, s halok, mint sok magyar, korán: a földi jókat meg nem értem, miket igér az Alkorán. Talán, mert a földet se hittem, amint nem hittem az eget, talán mivel nem kértem itten és nem reméltem eleget. S már azt sem, ami biztos álmom, lelkemnek öröksége volt, azt sem fogom már kérni számon tetőled, sors, nagy lutribolt. S nem foglak verni homlokommal, ó menny, üreslő boltozat, és együtt ölöm meg magammal bús halhatatlanságomat. És mégis érzem, hogy nem olcsó a fény, mely szememben ragyog, és érzem, hogy talán utolsó láng a nagy lángból én vagyok. Láng a lángból, mely ezeréve kifáradt nemzetemben ég és lángol, önmagát el-éve amíg a Párka szól: Elég! Ó, szomorú a láng utolja, amely csak szenvedő parázs, de nap a napot egyre tolja s majd véget ér a kínmarás. És tűn a népes emberöltő és népesűl a puszta domb: elásott kincs és néma költő, kihúnyt lidérc és puszta csont. Ah, oda fogok menekedni, ahol már senkisem zavar, és nem fog vélem dicsekedni az álszent, hencegő magyar. S hazámnak géniussza sírva nem sóhajt véghelyem kövén: Ah, mely tehetség omla sírba! mely őstehetség! ősi fény! Palinódia 1908. `A diadalmas Nyugatnak ajánlom ezt az irodalomtörténeti dokumentumot: az új magyar líra első harcai, sok divatforradalmár tülekedése közt, kétségekben és kedvetlenségekben született. Akkor nem adtam ki, s rég túléltük mindnyájan: először, sokkal később, a Nyugatban jelent meg, s ma is a diadalmas Nyugatnak ajánlom.` A Tisza partján új kalászok érnek de e kalász mind könnyű, magtalan, veti fejét, engedve, bármi szélnek s szegényes, bár ragyog, mint vertarany. Az ily kalászok vaj kenyérig érnek? s nem száll toklászuk léggé nyomtalan? S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom, be bús lesz első őszi takarásom! És mást álmodtam. Nem-hazug mezők hol csüggni búzát önnön súlya ránt, mely régi földből szívott új erőket, szívet-szemet táplálni egyaránt. Jó régi álmok! Kinevettem őket s boszúlni most bánásuk újra bánt. Min éltem én azóta? Furdaláson. Be bús lesz első őszi takarásom. Feledhetném-e a gyász emberöltőt, melynek sara sarkamon száradott? a lázasajku, lázbeszédű költőt s nyugattá veszni indult holnapot? áldhatnám tiszta dallal még a bölcsőt, amely magyarrá búnak ringatott? hogy friss reménnyel kelvén akarásom, erőm ne szegné e bús takarásom. Hogy únott őszöm válván új tavaszra, feledjem azt, hogy sáros a tavasz, hogy ne legyek világ cégére, gazza, hanem, minek érzem magamat, az: magyar lélek, de nem betegnek aszva, költő, csekély, de büszke és igaz, hogy a világ magam-becsülni lásson, s szerény, de áldott lenne takarásom. Ady Endrének 1911. `E rég elavult verset, melyet kedvetlen órában az ismeretlen Adynak írtam: ajánlom ma a bajtársnak és a jóbarátnak.` 1. Hajdan mint bajnok társa mellett, melletted mentem harc elé: neked egyfelé győzni kellett, nekem harcolni kétfelé. Győztél; s a harc új harcot ellett, visszáját úntig meglelé, s harccal a szívem úgy betellett: alélva kérdem: több jön-é? Ó te rég ismert ismeretlen, ki mellé csúful emlegettek, kinek nem tudtam lenni társa, de egy anyánk volt: Magyarország: Mégis vérek vagyunk mi ketten, bár ellentétek, együtt eggyek, harcom a harcod folytatása, s testvérül szólok íme hozzád: 2. Kit nem értek, kit sohse láttam, ki mellé csúful emlegettek, ki vagy, bár nem szeretsz, barátom, jobb mind sokan, akik szerettek; halld, már a hangom alig hallszik, mint lámpa, melyet elfeledtek, egyedül és lassan kialszik, s a koncert egy hanggal fakóbb, s egy szinnel némább lesz a rajz itt, hol együtt voltunk hallhatók: megint álomba hull Magyarhon? szólnak már titkos altatók. Még egyedül te állsz a parton, éjig a bukó napba nézve, s hogy jő mögötted, nő az alkony hátad mögött, nem veszed észre: Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod, mig a hazug hold megigézne? Neked kell mindent megcsinálnod, azt is ám amit én akartam: te kiállod! (Én már kiállok.) Én már elhallgatok zavartan. Nem értek hangos lenni. Téged meghallanak. (Én már meghaltam.) És kincsemet hagyom tenéked: elődöm voltál, légy utódom: az üszköt, ami bennem égett, máglyádra vetve, elhuzódom. 3. Nem! amit mondtam, fájdalom volt, Nem! nem! bűn volt, amit beszéltem, mikor a szívem arra gondolt, hogy szálljon el dalom a szélben: amit zengtem, örökre zengtem, és nem halhatok meg, ha éltem. Nem értek néma lenni. Nem, nem! S szavam pelyhét nem vethetem idegen ajk sodrába. Ennen törvényem lenni végzetem... -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- s mig képet oltáromra vágni, avagy szinnel igézni bírok idegen kép nem fogja látni hajolását acél nyakamnak, s csak oly istent fogok imádni, akit én alkotok magamnak. A >>Fiamhoz<< 1913. `(Aladár fiamnak és barátomnak, most is a régi szeretettel, ajánlom.)` I. Daloljak mindenről, csak róla nem? Szerényen, későn, mégis megjelen, egy drága gyermek, a `fiam` valóban, `lélek szerint`, mert mint apát a gyermek, rég úgy tekint: s én friss lelkébe róttam, mi bús lelkemben friss jövőre termett. Legszebb virágaimnak ifju kertje, új tükröm, melynek tisztít tisztasága, legárvább három éveim neveltje, fonnyadó törzsem ültetvényes ága. Ó, három év! és férfi lett a gyermek! Láttam homlokán az első szerelmet. Mohó szemekkel falta a világot, s láttam szemében, amit szeme látott. Szeme szűrőjén szűrtem a világot s így elkerültem, ami csunya benne: úgy néztem mindig e gyermeki szemre, mint nyugtatóra, melytől szeliddé enyhült sok vad óra s könnyebben forgott lázas mutatója, mint selymes olajtól a zökkenő gép. Amikor éltem vihara szövődék, mikor vád árnyalt, gúny lövellt felettem, mikor kinevetett, akit szerettem, csodálva néztek csalódott barátok, s éhező lelkem önmagába rágott és elmém daltalan volt, téli kert, melyben csak szívem rossz harkálya vert únt zajjal fáit kinra tépegetve, és inségem volt biztos szeretetre, mint nyugtatóra, fiam lett fáradt éltem biztatója, a biztató, a biztos szeretet. S én most éneklem ezt a gyereket: úgy jelenik meg ritkuló dalomban, mint piros levél ritka őszi lombban. II. Csupa önzés vagy lelkem és irigység, mert magadat szereted e fiúban, gyémántlélektől villogó szemében új életre szüzen születve, mint új tükörben régi magadat csodálod, s új lelkét régi magadért irigyled. Ha ott kezdhetnéd, ahol ő ma kezdi, oly szűzen, újra! Ó fiam, de boldog, de boldog is vagy, egy gyermek szivével és egy tudós eszével. Ily tükörben, ilyen lélek tükrében még az élet ragyog mint egy szegényes gyertya fénye egy gyémánt gyönyörében visszaverve. Az én lelkem is volt valaha gyémánt, de szénné égett annyi lassu tűzben: sötét most s nem ver vissza semmi fényt! Számodra meggyujtottam ezt a szént a makulátlan szeretet tüzével, mely minden nemzedéket összekötve amit az idő milliókra bontott, `egy` nagy lélekké forrasztja hevével, s egyetlen küzdő gondolattá olvaszt apát s fiút, és mestert és tanítványt. Számodra meggyujtottam e tüzet, hogy friss gyémántod frissen verje vissza, megsokszorozva, ifiak szemébe. Ó bár úgy mint a hűvös, tiszta gyémánt, fénylene lelked s soha el nem égne! Nehéz kívánság! Minden szeretet bilincs, és minden örökség teher. S én mit hagyok rád, milyen kincseket? Sok súlyos munka hitvány kezdetét, félig kigondolt gondolatjaim, el nem mondott, el nem ért vágyaimmal, a meg nem tett kötelességeket, kétségeimnek vívódó hadát, életlen éltem, és álmatlan álmom. Május huszonhárom Rákospalotán 1912. 1. Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom. Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt. Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak, nem bőgnek tehenek, még a malac se visít. Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg. Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg. Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg) sejteni a város szörnyeteges közelét. Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong. Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ! Bús e méla falún az üres sínekre merengni. Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, hol most csorran a vér, forran a forradalom? hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt; hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán vér és kínok közt megszületett a Jövő. 2. Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy; jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt, mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod vagy boros emberként ingatod útaidat? Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától. Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét! Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne, s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen. Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság, lesben az utcákon álljon a kósza halál: minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom! Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, annyi hazugság és elmulatások után! Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd: egynek mondja: >>Jogok gyáva barátja, remegj!<< Másnak: >>Ajkaidon kopott szó lett a szabadság! s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.<< Másnak: >>Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme véres lett a kezed: moshatod a kezedet!<< Mindnek: >>Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.<< ISTEN KEZÉBEN 1914-1916. Magamról I. Nel mezzo... No s megvagyok már. Lettem ami lettem, sötét bár s néha könnyekig hasonlott: hiába! csöpp szőlőszemnek születtem, mely a nagy naptól édesedve romlott. Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem, szememet tépve, (e parányi gyomrot, amelybe annyi fényt mohón föl-ettem), míg vére könnyé édesedve omlott. Rossz végzet tölté fürtömet tömötté, mert szomszéd szemek szögletes-zömökké nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem, s nemes-rohadni napmagányt szerettem. -- No s megvagyok már. Lettem ami lettem. Az Isten sem változtat rajta többé. II. S e zord napokban... `S e zord napokban`, mikor olyan olcsó a lélek s törik, ki hajolni nem tud, s mint sok halottnak már külön koporsó, sok élőnek már külön élet nem jut, csak népbe-hadba; míg a drága korsó (a test) zuhanva, drága bora nem fut szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó csöppjét is elnyeli egy végtelen kut; `mi lesz az én lelkemmel`? Szerte folysz, ó, lélek, az ég ürébe? vagy a kertet trágyázni, földbe, mint katona vére? (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó, vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket, és lelkesülj magvunkkal a jövőre!) III. A szörnyű másnap... Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem; özvegyül megmaradsz a szörnyü másnap és lész eggyel több lámpa a sötétben, egy fájó idege a pusztulásnak. Égésed fáj csak, de fájásod égjen, ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak, és hogy sötét van, hirdesd a sötétben, s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap. Légy élő kínja a levágott karnak, égő emléke annyi régi fénynek, miket kioltanak e vak fuvalmak. És majd ha újra ébrednek a fények, s lengetlen az emberség tiszta lángja, akkor majd elpihenhetsz gyenge lámpa Kép egy falusi csárdában Csárdába falakon olykor láthatsz, ha falukon bolygol, s únt szemed elmereng bor közt, ily képet, mely dereng por közt, por között, mely keni jócskán, ily képet csüggeni ócskán: Közepin klasszikus bolt áll, bolt alatt koszorus oltár, oltáron glória fény ül, bús allegória széllyül, magas Hungária gyászban, Kossuth, igaz fia lázban, Petőfi önerét mártja, ujjal a hon nevét áldja, -- mily erő, mennyi láng, jellem zsarnok Ausztriánk ellen -- Fenn: lebegő ölyű, bús ág, nagy térdű, bő ölű, múzsák. -- Csitt, mindez ponyva ma, dalnok! jó bajtárs lett ama zsarnok. Múl az év, múlik a láz is, szent ügyük már csupa frázis. S mi harcok anyja volt nemrég, ma csak egy lanyha holt emlék. Új év jön és fakad új láz az idő harcokat ujráz. Ádázabb viadal buzdul, ó, mennyi fiatal pusztul! Raj jön a tavalyi rajra, új kép a falusi falra. Azt is majd por keni jócskán s búsan fog csüggeni ócskán. Recitativ Ó, mért nem lettem én muzsikus? A szerelemnek e tengerén elúszni -- nem mint barna madár fehér egen; vagy azúr vizen mely tollát kívül nedvezi csak s zsírjáról minden gyöngy lepörög hanem (keserves lelkem üröm- cseppjével) átitatva puhán, átjárva egészen, szíva és foszlódva lassan, omladozón, eltűnve, -- nem befulva, hanem beléolvadva!... Ó, ti kemény magvak, ti lelkem magvai, szók! művészetemnek nincs sava hát mely felolvasszon annyira csak hogy a gondolat salakja szent italomnak színét és izét el ne busítsa? Szók, keserű ős tengerekből üllepedett szók, rég kiszáradt tengerek alja, ti felejtett könnyek alja, ti gondolat kegyetlen izgatói, -- ha szótalan tudnám zenémnek önteni gyógyvizét tán elringatna -- de balzsamomul szók emlékittas mérgeit oldozám s fürdőmnek annyi éles a kavicsa hogy lábam egy seb -- s szemvizem oly teli homokkal, hogy szemem csupa vér. Ó, szótlan, tiszta, homoktalan zene! mért nem lettem én zenész?! Ha festő volnék, tengeri tájt, hegyekre mászó fák sorait, hajófüst árnyát, barna csikot az áttetsző kék tinta vizen s fehér sirályt a vízre, fehér felhőt az égre, sötét romot hegyem csúcsára, víg barikat az oldalára játszani festenék. Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás! Hanem beszédben mondva el, annyi jaj ahány szó benne: várrom, Itália, hajók és tenger: tűnt nyarak, életem s más kedves élet rémei, háborúk, emlékek, álmok, izgalom, új halál minden szótagban, új sebek, új kinok s nem élhetendő életek eleje: nem a holt színek élete, nyugalom, tárgyak nyugalma, víg barik írigyelt tudatlansága, állati szent öröm, sem a virágok illatos élete sem szirmok élő selyme, sem ős kövek vak boldogsága: rejtekes istenek életlen élte, nagy zene, szent halál, vak fények, szótalan olvadás. -- Ó, mért nem lettem én muzsikus?! Prológus `Kerékjártó Duci jótékonycélú hangversenyére, 1914 nov.` Király, király, közönség... ezen a bús telen milyen versek köszöntsék szined ez estelen? Zenész, amíg zenéd szól, figyelve, hangtalan, tudunk-e mint egyébkor élvezni gondtalan? Ó, zongorás, ma rajta, verd, verd a zongorát, hogy át ne halljuk rajta a fegyverek zaját! S te hegedűs, te gyermek, a hegedűt rikasd s nyujtsd bővön a kebelnek e rittató vigaszt, s a tompa dobra, melyet szívünkben ver a gond, zenédből puha selymet csavarva jól bevond, hogy ne halljuk a dobszót, a tompa gond szavát, gyermekszivedből jobb szót bocsáss szivünkön át: nem tiéd igazában, ó, harcok istene, e föld, míg a világon van gyermek és zene! De nem léhán felejtve, de nem mint bús madár, fejet a szárnyba rejtve, a zene ez a szárny -- de nem vakon mulatjuk időnket, balgatag, lebukva, léha hattyuk -- s a zene a patak: -- röpítsd, ó szárny, ragadva, ki tétlen csüggedett, s jusson viz a patakba locsolni a sebet. Ó, zene szent segítség, patak, mely zengve lejt, vizeid édesítsék a könnyek tengereit! Ó, zene enyhe nedve, tőled gyógyúl a hit, te vidítod peregve katonák lábait, bezengve messze síkot, veszélyek mezejét, peregve te vidítod únt harcok ütemét: nekünk is zengve mélán vidítsad a valót: lásd, nem feledni léhán kivánunk takarót, hanem hogy édesednék a bánat, a bajok, és lenne kincs az emlék, mely szívünkben sajog valamely kedvesünkről -- kinek ne volna lent? -- egy fiatal fiúról, ki értünk messze ment. Talán az anyja mellett gyermek volt mostanig, és most ki tudja, merre szenved, ki tudja, mit! A lelkünk egyre nála, -- minden emléke szent, s dal lesz, ha hal, halála, ki értünk messze ment, dal lesz, ha hal, halála, ki értünk messze halt -- s a dal a legszebb hála -- zengd nékünk ezt a dalt, ó, hegedűs, te gyermek: zengj hálát húrodon, ne hálátlan keservet, mely halállal rokon, s hogy akik messze értünk ontottak drága vért, érezzék, drága vérük nem folyt csak bánatért, zenész, te szívhúrokból vágyszőnyeget szövő, csendüljön ki dalodból a Béke és Jövő: zengd, amit Ők `akartak` -- s jaj! meg nem élhetik --: kik életünkért haltak, zengj `életet` nekik! Miatyánk 1914. `(Egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült.)` Miatyánk ki vagy a mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben, rád tekint árva világod: a te neved megszenteltessék, a te legszebb neved: Békesség! Jöjjön el a te országod. Véres a földünk, háboru van, kezed sujtását sejtjük, uram, s mondjuk, de nyögve, szomoruan, add, hogy mondhassuk könnyebben --: Legyen meg a te akaratod! mint angyalok mondják mennyekben. Előtted uram, a hon java, s hulljon a lomb, csak éljen a fa: de vajjon a legkisebb lombot nem őrzi-e atyai gondod? nem leng-e az utolsó fürtön is áldva miképpen mennyekben, azonképpen itt a földön is? Megráztál, nem lehet szörnyebben, már most ami fánkon megmaradt őrizd meg őszig a bús galyat: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és gyermekeinket növeld békére: ha bűn, hogy lábunk ma vérbe csuszik meg: értük az! Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek: a gaz tied, büntetni: mienk csak az, hogy védelmezzük a mieinket! És ne vigy a kísértetbe minket, hogy ártatlanságunk tudatát, mint drága páncélos inget őrizzük meg bár véresen, hogy át ne hasadjon sohasem. Jaj, aki ellenünk mozdul: megvívunk, készen, bármi csatát, de szabadíts meg a gonosztul, mert tiéd az ország, kezedbe tette le sorsát, s te vagy a legnagyobb erősség: ki neveden buzdul, bármennyit küzd és vérez, előbb vagy utóbb övé lesz a hatalom és a dicsőség! Alkalmi vers 1916. Ó, mikor oszlik már a köd? hol késik a vigasztaló? Örvények és sziklák között hogy ing a kis magyar hajó! Nekem már sírni sem szabad, talán összerezzenni sem ha látom, hogy a forgatag elkapja egy-egy kedvesem. És átkoznom sem a vihart s kiáltanom borzadva, hogy csekély deszkánk talán kitart, de drága vérünk színe fogy. Nem volna jobb-e, magyarok, míg rázza hab a mély kabint, kik itt vagyunk még, egy marok szorosan összebúni mind? Dalolni tán vigasztalót, S vigyázva lesni hol derül, és szólni: >>Kösd ki a hajót!<< ha partot látnánk messzirül? De jaj, bajában sem barát, magyar sem érti a magyart, civódik mint a rossz család, s olykor még áldja a vihart: ó, szörnyű! még dicsérgeti, mert rab tűrővé edz a seb, s e néma szolgaság neki vére vérénél kedvesebb. Ők amíg vérük vére hull úgy védik itthon a hazát hogy szívbe fojtják zsarnokul a gyermekeknek igazát. Igy jártam én is -- nem rege -- és úgy vagyok már, úgy vagyok, mint rossz családnak gyermeke, kit egyre vernek a nagyok. De csitt! duzzogni nem szabad, szivem! jutalmat ne keress! Jutalmul: mindig légy szabad, S ha nem szeretnek is: szeress! Gondold, hogy könny és vér pereg, s van méltóbb annyi fájdalom: s ne sírj, ha vernek, mint gyerek, hanem zengj, mint a cimbalom! Húsvét előtt S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva belül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyü malomnak: ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zúgásán át, dalomnak izét a kínnak izén tudnám csak érezni, akkor is mennyi a vér! -- szakadjon a véres ének! Van most dícsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hűlni borogatott ágyúk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem türi géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyü Malomnak, mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, multak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szűz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék- forgása lejárat: én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érezni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak: de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezrek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön új március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre! Ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre! Pro Domo 1916. Úgy mint a fát, ezer kicsinyek ráznak és már a nagy fa remeg. Ó, boldog a dús fa, nem busul: ha rázzák, drága gyümölcse hull. Szesznek ma meggyem drága gyümölcs: Kelyhet ma, versem szent bora, tölts. Meggybor, pajtások, rajta, kocints: kicsit fanyar, de egyéb ma nincs. A hazára az első telt pohárt: igyunk, de szóljunk: inni `nem árt`. Az emberekre a második, hogy adjon az isten észt nekik. Most ezt is `szótlan`, harmadikat, a kedvesem `kisujja` miatt! Hadd áldozom még e poharat minden gyönyörért ami megmaradt, jóért és rosszért, ami csak ért, bántalmakért és bánatokért. Fanyar nedü, vérizü, nem csoda: mert véres földből szűrte a fa. ---