LENGYEL JÓZSEF: HAZATÉRÉS Hanka néni bevitte a reggelit az asszonyának, rátette egy kis asztalra és odatolta az ágya elé. Aztán leült egy alacsony puffra és végignézte az étkezést. Az asszony nyögött, sóhajtozott, panaszkodott, de közben villámgyorsan tüntek el a falatok a szájában. – Jól eszik a lelkem – gondolta Hanka –, ha pedig jó étvágya van, akkor egészséges, ha egészséges, minek panaszkodik folyton? Amióta ismerem, mindig nyög, meg sír… közben hízik… Negyven éve hallom sóhajtani… negyven évig elhittem neki, hogy beteg… pedig sohasem volt semmi baja… csak engem ijesztget, hogy el ne menjek… hogy itt ne hagyjam. Ha kipanaszkodta magát, felöltözik, megy, szaladgál, vidáman jön haza ebédre, de a tésztánál már pityereg… megint tele panasszal… aztán alszik addig, amíg az ozsonnakávét a kezébe nem adom… azzal egy-kettőre készen van… s szalad a vendégeihez, akik jócskán vannak mindennap… ott is eszik valamit, meg nyög, a vacsorával sohase tud betelni… mindig vigyázni kell, hogy túlsokat ne egyen, mert akkor éjszaka is felébreszt, hogy kísérteteket lát, pedig csak halálra zabálta magát… aztán órákig nem hagy aludni, hogy neki milyen keserves élete van… Egyszer megmondtam neki úgy húsz évvel ezelőtt, hogy ne egyen annyit, akkor nem lesz annyi bánata, akkor meg azért sírt, hogy éhen akarom veszejteni… Hát csak egyen, sírjon, szuszogjon még vagy negyven évig… de nekem elég volt… Megvan a kis pénzecském, amivel hazamehetek, vissza a falumba… Sajnálom szegénykét, hiszen jó asszony… meg ezt a sok panaszkodást is megszoktam már… de nekem ebből elég volt. Eddig nem lehetett. – Negyven évvel ezelőtt került ide mint dajka. Akkor szaladt a szégyene elől, otthagyva kisfiát egy szegény rokonánál. Mikor először adta duzzadt emlőit a ványadt, sovány kis lány szájába, gyűlölettel nézte, hogyan szívja magába ez a városi kölyök azt az egészséges tejet, amelyet a kis fia szájától vett el. De jó szíve volt, megszerette a kislányt és az egész családot. Meghízlalta… igen… neki az volt a foglalkozása, hogy másokat meghízlaljon… A kislány, Elza után jött a Dezsőke, aztán a kis Elek… ezekre mind vigyázni kellett… ügyelni az egészségükre… Nem törődött vele, hogy jók, vagy rosszak voltak-e, őt csak az érdekelte, hogy rendesen egyenek. Azok faltak, meg zabáltak, de csak akkor, ha Hanka adta az ételt elébük. Így aztán nem mehetett el, amíg fel nem nőttek. A gyerekek elkerültek a háztól egymásután és ő akkoriban haza is akart menni. De abban az időben jelent meg a fia. Besorozták katonának, ide vonult be két évre honvédnak… Nem látta, amióta otthagyta. A béréből havonta küldözgetett pár koronácskát annak a szegény rokonnak… az fel is nevelte… derék, szép parasztlegény lett belőle. Hanka nagyon megörült a fiának, csak azon sopánkodott, hogy sovány szegényke. No de most idekerült a keze alá, majd meghízlalja. Kosárszámra hordta az ételt a laktanyába, s mikor Péter, a fia már kijárhatott, esténkint bőséges vacsorákkal várta. A fiú remekül fejlődött, pirosodott, gömbölyödött, s mikor két év múlva leszerelt, Hanka odaadta minden megtakarított pénzét, hogy most aztán házasodjon meg. De nehogy valami sovány, keshedt menyecskét hozzon neki menynek! A fiú röhögött és elvett egy terebélyes leányzót, s egy év múlva Hanka nagymama lett. Akkor is haza akart menni, ápolni, etetni az unokáját, de közben kitört a háború… Dezsőke elesett a fronton, az úr idehaza halt meg, Elza a fővárosban volt férjnél és a kis Elek is Galiciában harcolt. Nem hagyhatta itt az asszonyát, aki többet sírt és jajgatott, mint eddig… és többet is evett. Itt maradt tehát azzal a szent elhatározással a szívében, hogy minden garast félrerak, s vénségére mégis hazamegy. Vesz majd egy kis házat a fia háza mellett… s ott eléldegél még addig, amíg érte nem jönnek… Már csak ketten maradtak a lakásban. Ő és az asszonya. Hanka esténkint, mikor az asszonya elaludt, odaült kis szobájában az asztalához, kihúzta a fiókot, kivett belőle egy vaskazettát, kinyitotta és számolgatta a pénzét. Kiszámította, hogy mennyi kell a házra… a napi élelem nem sokba fog kerülni… a ház mellett kis kert is lesz… a fiánál majd disznót hízlal… ruhára nem lesz szüksége, visz magával eleget, még a menyének és az unokájának is fog jutni belőle… Igen… az unokája már eladólány… azt írja a fia, hogy férjhez is mehetne, ha legalább egy tehénkét adhatnának vele… Így számolgatta a pénzét Hanka évről-évre, de mostanában már csak hónapról-hónapra. Külön zsebkendőbe van kötve a ház vételára… a másikban a disznóra s egypár aprójószágra való költség… és a harmadikban a tehén ára. Megvan végre a pénz… mehet. Csendesen, szélesen elmosolyodott… Sokáig tartott, de megérte. Végre újra a falujában lehet… Soha, negyven év alatt nem szokta meg a várost… mint aki csak benézett egy kis időre… aztán mindjárt megy haza… A foglalkozása más volt, mint a parasztasszonyoké, de mindennap eszébe jutott, hogy otthon most milyen munka járja. Szántás, vetés, aratás, cséplés, kukoricahántás, morzsolás, mind… mind eszébe jutottak abban a sorrendben, ahogy az évszakok változtak. A rádióból is csak a vetés állása, a búza ára és az időjárás érdekelte. A többit haszontalan fecsegésnek érezte és a vízállásjelentést mindennap kétkedéssel fogadta. Egyszer meg is kérdezte az asszonyát, hogy «tessék mán mondani, ki a fene méri ezeknek mindennap a vizet?» De nem kapott megfelelő magyarázatot, csak nevettek rajta. Nem, nem kell neki rádió otthon. A vetést majd maga nézi meg, a cséplésnél segíteni fog… az időjárást is megtudja, ha majd kiáll a háza kis ajtajába… A vízállásról szívesen lemond, azt úgyse érti az olyan paraszti asszony, mint ő. * Ahogy ott ült, szemben az asszonyával nagyot lélegzett, mert elhatározta, hogy most… most megmondja neki. Kint szikrázott a nap… jó aratni való idő van… cséplésre már otthon akar lenni. A jó, kiszáradt szagos búza… Maga előtt látta a kereszteket… ott áll ő is… kezében a favilla, vígan, gyorsan dobálják fel a kévéket a szekérre… aztán nagy sikoltozás, mert az utolsó kéve alatt mindig akad egy-két egér, meg kígyó is néha… Igaz, öreg asszony lett… hetven felé jár… de még dolgozni fog… Mindenütt ott lesz, ahol szükség lesz rá… Istenem, csak már otthon lenne… De hogy mondja meg ennek a puha, kövér asszonynak, hogy elmegy? Sajnálta, mert jó asszony… a fia miatt se szólt, pedig két évig tömte a konyhájáról… meg az a sok ruha, kendő, amiket kapott… meg külön pénzek karácsonykor… Nem szabadna ezekre gondolni… A lánya úgyis hívja Pestre, köszvényes is már a lelkem… ott jófajta fürdők vannak… Menne is, de csak vele… De ő nem megy… Még hogy ő még egy nagyobb városba menjen vénségére? Még messzebb a falujától? Nem! Az asszony sóhajtva tette le a csészét az asztalra és gyámoltalanul ránézett Hankára. – No – bökte ki Hanka –, mit akar még? – Nem adtál dzsemet. Hanka fel akart fortyanni, de eszébe jutott, hogy most igazán nem szabad megharagítani. Lassan feltápászkodott és behozta a dzsemet. – Hát – kezdte Hanka – mit érez a lábában? – Jaj, ne is kérdezd – tört ki az asszonyból a jóleső panasz. Egész éjjel nem aludtam, úgy hasogatott mind a két lábamban. – A pedig baj… – Baj bizony, Hanka lelkem, de miért nem készítetted ki a sósborszeszt? – Nem tettem volna ide – csodálkozott Hanka, pedig tudatosan felejtette el, hogy az asszonyának fájdalmai legyenek és így majd hamarább utazik el. – Nem tetted ide! Meg akarsz ölni te is! – Hát jó – emelkedett fel Hanka –, ha úgy láti, hogy az életére török, hát mán megyek is. – Mégy a fenébe! Hova mennél? – ijedt meg az asszony. De Hanka már örült, hogy kimondta és nem hagyta magát. Hogy ő már öreg, csak terhére lenne… engedje haza… pihenni. Az asszony elsírta magát, de hosszas tárgyalások után beleegyezett abba, hogy Hanka hazamehet, de addig még maradjon ott, amíg a költözködés tart és ő el nem utazik. * Nehéz volt a szíve, mikor felgyömöszölte asszonyát a pesti vonatba. Sokáig átölelve tartották egymást, sírtak keservesen, de mihelyt elindult a vonat, Hanka ijedten eszmélt rá, hogy a csomagjait a váróteremben hagyta, azt meg ezalatt el is vihette valaki. Hál Istennek mindene megvolt. Egy sarokban ott tornyosodott negyven évi szolgálatának minden eredménye. Batyuk, kofferek, három matrac, szatyrok, zsákok, egy kis vaskályha és egy összecsukható vaságy. Ami elhasznált tárgyat eldobott az asszonya, azt mind félrerakta. Semmi értéke nem volt ezeknek, de a Hanka szemében drága kincsek voltak. Kár, hogy villany nincs otthon, mert egy szatyrot telerakott villanykörtékkel. Boldogan simogatta végig tekintetével gazdagsága minden darabját és megtapogatta a keblébe dugott zacskót, amiben a pénze volt. Itt van minden. Összébbrakta és ráült a tetejére, mint a kotlós a tojásaira. Kár, hogy nem indul azonnal a vonat… Még csak nyolc óra van és az övé csak tízkor indul… Jaj… ha gyorsan kell majd beszállni és lemarad valami!… Segítség kellene… A másik sarokban felfedezett egy alacsony, ütődött parasztot, akinek egy lapos tarisznya szerénykedett az oldalán. Odahívta, megvendégelte és megkérte, hogy segítsen majd neki a berakodásnál. A kis ember mohón és sokat evett, Hanka nagy örömére és biztatgatta, hogy most mán nyugodt lehet… itt van ő… mind behordja a kupéba. De mikor a beszállás ideje elérkezett, határtalan izgalom vett rajta erőt. Össze-vissza kapkodott… kiestek a kezéből a holmik… sikított, jajveszékelt, hogy a vonat itthagyja. A kis ember komótosan hordta kifelé a csomagokat és folyton csittítgatta. Mire készen lettek, a fél vagon tele lett a Hanka holmijával, de a kalauz nem szólt semmit, mert kevesen utaztak. A kis ember elbúcsúzott, mert az ő vonata csak este indult. * Ahogy elhagyták a várost, Hanka tágranyílt szemekkel bámulta a rég nem látott vidéket. Negyven éven át még a város határát sem lépte át… most itt döcög vele a kis vonat őszi szántásokon, letarolt kukoricaföldeken, piroslevelű fákon keresztül… Ősz lett, mire az asszony készen lett a költözködéssel… Szerette volna kinyitni az ablakot… megszagolni a levegőt… Már nem emlékezett a multjára… az a sok, sok esztendő, amit hiábavaló dolgokkal töltött el a városban, a háta mögé feküdt, s Hanka már vissza sem nézett… kiszaladt az agyából… Bámulta a napfényen megvillanó kis templomtornyokat… az összebújt tanyákat… örült egy-egy elvadult egerésző kutyának… s mikor egy mezítlábas legényke ordítva szaladt a vonat után, kidobott egy nagy darab kalácsot neki… És a vonat ment, ment, óráról-órára közelebb a Hanka hazájához… Öregedő szivében melegségek hullámzottak… olyan jó volt ez… hazafelé menni… beszélgetni a magafajtája emberekkel… megvendégelni őket… Megtudta, hogy Tornán, ahol neki is ki kell szállni, országos vásár van. Elhatározta, hogy megveszi a tehenet és úgy állít be a fiához. Jaj de bolond is voltam – panaszkodott a szomszédjának –, hogy nem írtam a fiamnak, hogy kijött volna elejbém, most mit csinálok magam ezzel a sok holmival… no meg a tehén is… Tornátul még jó nehány órára van a falum… Majd akad ott is valaki, aki segít, – biztatgatták Hankát. Megint megnyugodott és a vonat elálmosító rázása közben elmélázott azon, hogy milyen is lesz az a tehén, amit venni fog. Életének összes tehenei felvonultak előtte… Aprók, soványak, nagy fehérek… foltosak… kajlaszarvúak… Ki mennyi tejet adott… milyen volt a természetük. Az egyik csak akkor adta le a tejet, ha énekelt a fejésnél… a másik, az disznó egy tehén vót… megvárta, míg telefejte a zsajtárt, aztán rúgott bele, ha nem vigyázott az ember, mindennap elveszett a tej… el is nevezték Görgeynek… Egy meg olyan okoskodó vót… mindig külön ment a többiektől… ezt «student»-nek hívták: Édesen felnevetett és elmesélte az útitársainak is. Nagy vita indult meg, hogy melyik tehén a legjobb. Mire beérkeztek Tornára, Hanka elhatározta, hogy alacsony, jól tejelő svájci tehénkét fog venni. A kiszállásnál mindenki segített. Nevetve rakták körül Hankát… ő pedig nyugodt volt… itthon van… már nem lehet semmi baja… a holmikra sem kell már úgy vigyázni… ez az ő hazája… itt nem lopnak az emberek. Az állomáson találkozott egy falujabelivel, aki szekérrel volt – pálinkát vitt a kocsmárosnak –, megegyezett vele, hogy haza viszi a csomagjait és lerakja a fiánál… s mondja meg, hogy estére ő is otthon lesz. * Vidáman, fürgén ment a tehénvásár felé. Három óra körül van az idő… egy óra alatt csak megveszi a tehenet… estére már otthon is lehet… De nem vásárolt mindjárt… járkált, nézelődött… meg-megállt… úgy félvállról az árak iránt is érdeklődött, de egyelőre nem vett. Nagyszerű érzés volt ott állani a nagy ordítozás, tehénbőgés fülsiketítő zajában… megkóstolni a lacipecsenyét, pedig nem is volt éhes… mézeskalácsot vett, meg egy szép papírlegyezőt a falra… Ez még nagyon hiányzott a berendezéshez. Ahogy visszafelé ment, meglátta a tehenet. Megdobogott a szíve… ez az… ilyen tehenet akart… Még állt egy pillanatig, hogy leküzdje az izgatottságát, s aztán közömbös arccal alkudni kezdett. – Nyugodtan, tempósan, rövid mondatokban, rá se nézve a tehénre. Az eladó dühös lett, mert Hanka azt mondta, hogy ő még életében nem látott ilyen keshedt tehenet… e nem is tehén… e biztosan kecske… Így évődtek vagy egy félóráig, s a tehénke, a Rózsi, a Hankáé lett. Elintézték a hivatalos dolgokat és Hanka elindult a tehénkéjével hazafelé. Körülötte zajlott az élet, az országút tele volt emberekkel, szekerekkel, lovakkal, tehenekkel. Nem baj – gondolta Hanka –, majd ha letérek az országútról, majd rendesebben haladhatok. Meg-megálltak, ki kellett térni valakinek, vagy hátulról ordítottak rá, de Hanka nem törődött semmivel. Hátra-hátranézett Rózsira, s elégedetten, szaporán szedegette öreg lábait… Egy kicsit fáradt volt már… hiszen régen járt ennyit… mindig csak a szobákban topogott ide-oda s leülhetett, amikor akart. De itt menni kellett… haza kellett érni, míg be nem sötétedik… pedig így szeptemberben már rövidek a napok… igyekezni kell… csak már elhagyná az országutat… ott nyugodtabban haladhatna tovább. Rózsi megállt, mert egy szénásszekér állt az út közepén. Bedugta a fejét a szénába és jóízűen ropogtatni kezdte a friss szénát. Hanka mosolyogva nézte, – hagy egyen szegény… meg neki is jól esett a pihenés. De a kocsis észrevette és nagyot húzott ostorával Rózsira. A tehén megugrott, szaladni kezdett és a kötél végén ott loholt Hanka utána. A sülly egye ki a pofádat – ordított a kocsisra, de az csak röhögött azon, hogy az öregasszony hogyan szalad a tehén után. Egy jó ember kapta el a kötelet és állította meg Rózsit. Hanka fújt, nehezen lélekzett és leült az árokpartra pihenni. Fáradt volt szegényke… alaposan érezte csontjaiban a szokatlan mozgás erőfeszítését… meg is izzadt egy kicsit… A nap lemenőben volt… hűvös szellő jött a hegyek felől… Hanka fázósan húzta össze magán nagykendőjét… De tovább kellett menni… Egyre kevesebb ember és szekér jött, ritkultak a vásárosok… s Hanka megújult erővel topogott az úton… utána nyugodtan Rózsi. Milyen öröme is lesz nemsokára… bevezetik majd az istállóba a Rózsit… aztán megmondja, hogy ezt az unokájának hozta… most már férjhez mehet… kipakolja a sok szép holmit… mindenkinek jut valami… másnap már megy is házat venni… Nagy híre lesz… hazajött a Hanka… házat vesz… sok pénze van… tehenet hozott… meg matrácos ágyat… Hátrafordult és megsimogatta a Rózsi homlokát… . gyengéden megvakargatta… Jó dógod lesz, Rózsi… majd én vigyázok rád… csak adjál sok jó tejecskét… jövőre kis borjúd lesz… csak gyerünk, Rózsikám… Rózsi mélabúsan elbőgte magát és furcsán ringó járásával elindult Hanka után. Beesteledett, mire letértek az országútról. Kis nyírfaerdőn haladtak át, s mire túlértek rajta, már egy pislákoló fény is megcsillant az esti szürkületben… igen… ott van a faluja… Kiszaladt a könny a szeméből… biztatgatta Rózsit, pedig már halálos fáradtságot érzett a tagjaiban. No nem baj… majd pihen otthon… Már biztosan tudják, hogy jön… a holmija már a fiánál lehet… a menye szalad vacsorát készíteni… az unokája átugrik a szomszédokhoz a nagy újságot elmondani… a fia… a fia meg… elébe is jöhetne… Milyen jó lenne… mert mégis csak nehéz ezzel a tehénnel… egyedül… hol szaladni akarna… hol úgy meghúzza az embert, hogy majd megfeszül… néha szaladni akarna… aztán megáll és mozdulni sem akar… meg legelni akar minduntalan… éhes is lehet már szegényke… de ő is… Nem szép, hogy a fia nem jön elébe… de az is lehet, hogy még kint van a mezőn… Erős fénysáv vágódott az arcába, s éles tülkölés hasította át a nagy csendességet. Egy autó fordult be az uton. Hanka önkéntelen félre ugrott és rángatni kezdte Rózsit. De Rózsi, mint akit megbabonáztak, tágranyilt szemekkel meredt a közelgő fénykévébe és a négy lába remegni kezdett… de nem mozdult… Hanka teljes erőből húzni kezdte a kötelet… nagyot rántott rajta, mire Rózsi, mint egy megszállott, megvadult bika, megfordult és őrületes tempóban rohanni kezdett visszafelé… Hanka kezéből kicsúszott a kötél és elvágódott. Egy lépésre száguldott el mellette az autó… Félájultan feküdt az úton… nem mozdult… Jól esett pihenni, gondolatnélkül feküdni… összerángatott, elfáradt, agyongyötört öreg csontjai nyugalomra vágytak… aludni… aludni… igen… ez az a jó matrácos ágy… de jó is, hogy már itthon van… körülötte voltak a gyerekei… a menyét… az unokáját még sohasem látta… reájuk mosolygott… úgy-e milyen csuda dógokat hoztam nektek… a papírlegyező megvan-e… hát a Rózsi az istállóban?… A tehén… Erre magához tért… nagynehezen felült és bambán, gyámoltalanul körülnézett… Eszébe jutott minden… az autó… Rózsi… Istenem, hol lehet?… Világgá ment… és milyen sötét van… Lassan feltápászkodott s belenézett a nagy sötétségbe… Nem látott mást, csak az utat maga alatt, s homályosan a dombok körvonalait… Kiabálni kezdett, hívta Rózsit… Szívettépően, zokogva kiabálta a nevét… Jaj, hol is lehet az az ártatlan jószág… meddig szaladhatott?… Lehet, hogy itt van valahol a közelben, de nem láthatja a kis barna tehenet… Inkább fehéret vett volna… jobban világítana a szőre az éjszakában… Elcsüggedve, kétségbeesve állt ott… Hogy menjen így haza?… Meg kell találni… meg kell keresni… nem lehet messze… ismeri ő a teheneket… megszaladnak, aztán megállanak és nem mozdulnak… De hol keresse? Merre?… Visszafelé szaladt… Elindult ő is arrafelé… Egy ideig az úton haladt, aztán átmászott az árkon és tovább botorkált ki a mezőre, közben folyton hivogatta Rózsit. Sehol semmi… de mégis, mintha ott mozogna valami… Összeszedte minden erejét s futni kezdett… Semmi… csak egy szénaboglya… Már izzadt szegényke… kapkodott a levegő után… s nagyokat nyelt az éles hideg levegőből… Didergett, vacogtak a fogai… s lassú botorkálással bukdácsolt a letarolt kukoricaföldeken keresztül… Már alig vonszolta magát… Csak arra vágyott, hogy újra kijusson az útra és haza érjen egyszer… És ahogy ment lehajtott fejjel, könnyes szemekkel, egyszerre előtte állt a Rózsi… Ahogy meglátta, felnevetett örömében. Rózsi, Rózsikám, gyere ide! De a tehén nem mozdult… Megvárta, míg Hanka közel ért hozzá, akkor félreugrott és pár lépésre megállt… Játszik a lelkem – örvendezett Hanka s ment utána. Rózsi megint megvárta, megint elugrott, de most lassú ügetéssel elindult. Rózsi, Rózsi! kiabált Hanka és igyekezett utólérni… Ahogy csak tudott, loholt a tehén után, nehogy megint elveszítse. Elesett, feltápászkodott, fújt, nyögött, de a szeme le nem tévedt a tehén elmosódó körvonalairól. De a tehén csak ment előre és Hanka fuldokolva, zokogva utána. Már alig tudta felemelni a lábát… az egész teste csupa víz volt… a nagykendője félrecsúszott, úgy húzta maga után a földön… a mellében erős szúrást érzett… a lábai minduntalan elbicsaklottak… már-már összeesett, mikor újra meglátta a tehenet… Megállt, nem mert közeledni hozzá… Édes kis Rózsikám… suttogta feléje –, ne menj el… látod, hogy már nem is állok a lábamon… szegény öreg asszony vagyok… ne bolondozz Rózsikám… ne szaladj el bocikám… várj meg… A kötél végét szerette volna megkaparintani… Óvatosan lehasalt a földre… s csúszva közeledett a kötélhez. Rózsi nyugodtan legelészett, rá sem nézett Hankára. Nagy erőfeszítéssel haladt előre, de végre mégis megfogta a kötél végét. Felült s attól való félelmében, hogy a tehén megint elszaladhat, üggyel-bajjal hurokra kötötte a kezére a kötelet. Felsóhajtott… hála Istennek, most már nem veszítheti el… össze vannak kötve… Fel akart állni, közben megrántotta a kötelet. Rózsi ugrott egyet, a kötél megfeszült, amitől még jobban megijedt, s nem törődve súlyos terhével, rohanni kezdett… A kötél végén ott bukdácsolt Hanka… Még próbált megkapaszkodni egy-egy bokorban, kiálló kőben, de aztán már nem látott semmit… elvesztette az eszméletét… * Jó meleg ágyban ébredt fel. Lázas szemeit körüljártatta a gerendás szoba mennyezetén… nem tudta, hol van… hogy került ide. – Vizet – suttogta s mohón kiitta az odanyújtott poharat. – Édes anyám… jobban van? – hallotta a fia hangját. Odafordult… a felismerés öröme felcsillant a szemében. – Te vagy az, Péter? – Én vagyok, édes anyám… e meg itt a feleségem… meg a lányom… – Az unokám – lehelte Hanka –, akinek a tehenet… – Bár ne hozta vóna – sírt fel az unoka –, most nem vóna ilyen állapotban. – Hol van? – Az istállóban. – Akkor jó… – suttogta Hanka. Még hallott valamit abból, amit Péter mondott, hogy késő este jött haza a mezőről, akkor elébe ment… s úgy találta az út szélén ájultan s mellette a Rózsit… de aztán már nem értett meg semmit… Elvesztette az eszméletét… s négy napon át küzködött még lázálmában a tehénnel, míg az ötödik nap hajnalán el nem csendesedett.